Szegény, nagy marha volt, nem tudta, hogy jobb sorsra érdemes. Élte ingerszegény életét, fűvel kábítva magát, napról-napra. Jámboran, szent együgyűséggel várta, hogy teljenek a napok, mígnem egyszercsak kikötött azon a helyen, ahová sorsa eredetileg szánta: a fazekamban. A marha szerény életének ezt a legfantasztikusabb pillanatát már nem élhette meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy – bár megeszünk lovat, nyulat, szinte bármit – ÉLŐ marhát sosem.

Szép darab rostélyost kanyarintott le nekem a hentes, nemhiába ápolja az ember a családi és baráti kapcsolatokat.

Mentem a zöldségeshez, ahol a csajok nemrég megmentették az életemet, amikor rábeszéltek, ne vigyem el az összes mentát, mert a CC nevű szórakozóhelyen életvitelszerűen tartózkodó mojito-rajongók meg fognak lincselni, ha nekik nem marad.

Szóval, mondtam az eladólányoknak, nézzünk körül, miből élünk. Ismerik már az ízlésemet, kelkáposzta helyett gyömbért, fenyőmagot, licsit dugdosnak az orrom alá, néha az az érzésem, azért rendelnek ilyeneket, hogy minél többet főzzek és lekörözzem őket kilóban. /Bár, tegyük hozzá, a költő is megmondta:  a gömbölyű, az gyönyörű! /

Bevásároltam, néhány dolgot, ami szükséges és néhányat, ami majd valamikor. Jó, hát amit elfelejtettem, azért meg visszamentem, de a részleteket ne firtassuk.

Hazavittem a marhát, majd a visszafojtott agressziómat kiélve rendkívül elegánsan, nőiesen, ugyanakkor szívtelenül és kegyetlenül feldaraboltam. Forró fokhagymás vajon megpirítottam mindkét oldalát, melege volt rendesen. Miután kívülről ily módon leszigeteltem, biztos lehettem benne, hogy ha volt benne bármi, az bennmarad, hacsak meg nem szurkálom villával, de ezt meg nem tervezem.

Karikára vágott póréhagymát, friss petrezselymet adtam hozzá, reszeltem bele kevés gyömbért, pár szem színes borsot húsklopfolóval megtörtem és belezuttyantottam az ételbe, majd rozmaringot, zsályát, borókabogyót és aszaltbarackot tettem hozzá és felöntöttem fehérborral. Lehet szívhez kapkodni, hümmögni, jajgatni, amiért marhához fehéret. A marha erős vörös hús, ezt ellensúlyozandó és a fűszerezést kiemelendő úgy gondoltam, egy tokaji furmint lesz az, ami nekem ma bejön.

A fűszerek mindegyikének csak a felét tettem az ételbe, a másik felét félfővésen túl, pótolva azt, ami időközben nem tűnt el, csak átalakult. Így a fűszer másik felének még volt ideje arra, hogy az aromája megmaradjon. Időközben megsóztam az ételt, megkóstolgattam pár körrel, kicsit utánaborsoztam, amikor elkészült, krokett-tel tálaltam (a posztírás miatt nem vártam meg, míg a köret is kisül, fotóztam, írtam, így a krokettet ne keressétek a fényképen!).

Vacsora közben egyperces néma csenddel adóztunk az egyszeri marhának, aki életében még csak nem is sejtette, hogy az én fűszerezésemmel mivé is lényegül át: izgalmas, pikáns, finom, vadas jellegű húsétellé érett. Kár, hogy miközben kóstolgattam, úgy elteltem az illatával, hogy az evést végül fel is adtam hamar, két falat után már nem kívántam.