Minden családban vannak kultikus ételek, nálunk mindenki kicsit Popeye lélekben. Vagy az szeretne lenni.
A spenótfőzelék (ha urizálni akarnék, írnám, hogy paraj, de nem) olyan kaja, amit apánk, anyánk és mi, három testvér is imádunk. Ha telefonon beszélünk és azt mondom, spenótfőzeléket csináltam, halk, sőt elhaló ahhh a reakció.
Most, hogy két testvérkém egyike várhatóan X ezer kilométerrel fog élni, az együtt töltött utolsó hétvége második napján csináltam magunknak spenótfőzeléket.
Nincs kiskertem. Lehetne, de nincs. Hely van, idő nincs. Majd ha nyugdíjas leszek és ráérek búzát kapálni és mákot kaszálni, akkor friss spenótlevélből fogom készíteni a főzeléket, addig marad a parajpüré.
Vaj és pár csepp olivaolaj keverékén 4-5 gerezd aprított fokhagymát megkergetek, amikor már jó illata van, hozzáadom a spenótot. Amíg párolódik, sóval, borssal, szerecsendióval ízesítem, áztatott kenyeret morzsolok bele, egy tojás sárgáját elkeverem benne. Én ilyenkor szoktam a mohóság bűnébe esni és még egy kis fokhagymával fokozni az élvezeteket. Ha a spenót szép egynemű, megpárolódott, kóstoláskor elalélok az ízétől ÉS/DE még nem sült oda az alja, akkor kevés tejszínnel felengedem. Vagy sokkal. Összeforralom és kész.
Mi nem esszük tükörtojással, bár a legtöbb helyen úgy dívik.
Én bármivel megeszem, vagy bármi nélkül.
Most a tesóm kérésére pirítóssal csináltam, az előző napi ebédből kimaradt pirított mandulát és szezámmagot meg sajnáltam volna kidobni, úgyhogy az még feltétként a főzelék tetején kötött ki.