„A bánat, a bánat feltámad, és nem menekülhet el senki.
Jajj, de nehéz most boldognak lenni. Vasárnap
csak nyomom az ágyat, és nem nyújthat vigaszt már semmi,
túl gyenge vagyok, pedig erősnek kellene lenni,
túl gyenge vagyok, pedig erősnek kellene lenni.
Könnyek tengere, keserűség vize patakzik arcomon,
folyjon csak - sajnálom magam.
Engem nem érdekel, hogy mit akarsz tőlem,
egyedül maradtam, ne kérj belőlem már többet.
Úgy fáj! Hogyha kimondom, fáj, mert véresre sebzi a számat.
Úgy fáj! Hogyha magamban tartom, mert beteggé tesz már a bánat.”
https://www.youtube.com/watch?v=hphzI7Ubl1k&feature=related
És akkor, miközben együtt ordítottam a Vad Fruttikkal az elmúlt időszak minden elröhögött szomorúságát, elkezdett ömleni a könnyem. Pár perc múlva, mire felkockáztam a nagy fej hagymát, éreztem, a legjobb pillanat volt elkezdeni ezt a levest.
Szeretek hagymát pucolni, mert ilyenkor nem látszik, ha másért sírok. Elég sok hagymán induló ételt készítek ennek okán, viszont két étel között a családom is ritkán lát bömbölni, megtartom magamnak fájdalmaim jelentős részét. Vagy kiírom. Adott esetben összekötöttem a kellemetlent a hasznossal. Így legalább kaptok egy receptet, amit másnaposság ellen is nyugodtan bevethettek, jó gyógyírt jelent.
A bánatom oltárán feláldozott hagymát olajon megfuttatom feldarabolt sok sárgarépával, petrezselyemmel, temérdek gombával, kukoricával, majd liszttel megszórva kicsit pörkölök rajta. Szeretem ezt a részét a főzésnek, olyan Élet-illata van az ételnek ilyenkor, ami magadhoztérít, visszapofoz a valóságba, a répa édes illatáról eszedbejut, hogy azt a ki tudja, mennyi időt édesen kell megélni, mert ha odakap, nem biztos, hogy helyre tudod hozni. Bekúszik az orrodba a petrezselyem aromája, mosolyogva beleszippantasz, otthon-illat. Kicsi sava-borsát megkapja az étel, néha az „Ördög Fűszere, a delikát” is ízesít csipetnyit rajta. Tudod, hogy káros, tudod, hogy nem kéne, de nem lehet szabályosan élni minden pillanatban, mert felőröl.
A hús öröme áthatja felnőttlétünket, nem maradhat ki a levesből sem. Ahogyan, amit eszel, sokat elárul rólad. Jóízűen habzsoló ember láttán mosolyra húzódik a szád, még az emlék is kedves, bár nincs idő elmerengeni. Mehet a marha, a pulykacomb vagy bármi más hús felkockázva a zöldség mellé, kicsit pirulnak együtt, keringőt járva a fazékban, kényszerű társbérlőkből ölelő szeretőkké válva végül.
Mikor a hús kifehéredett, kevés kakukkfüvet, bazsalikomot, vagy más illatos fűszert teszek bele, facsarok rá citromlevet, kevés vízzel felengedem, utánaízesítem, és míg fő, végiggondolom, hogy tulajdonképpen mi is az óriási baj, ami megint arculcsapott, hiszen
https://www.youtube.com/watch?v=5lizUtII0Yg&feature=relmfu
Mire harmadjára meghallgatom, rájövök, hogy megint hagytam, hogy a stressz, a fáradtság és a talán túlzott érzékenység majdnem elvigyen a végpontig, ami a sírógörcsből sírógörcsbe tántorgással zárul. Persze, szigorúan kétszemközt.
Mire átértékelem magamban a dolgot, megfő a hús és a zöldség, felönthetem tejjel – és olykor egy kis plusz kalóriaként tejszínnel is – a levest, majd összeforralom. Jó sűrű, zöldséges-tejes-savanykás leves, megnyugtatja a testet és az elgyötört lelkeket.
Grízgombóc járna bele, juszt sem teszem, sikerélményt még nem adott és én kudarckerülő vagyok. Zsemlegombócot főzök inkább, arra szedem tányérba a zöldséges csodát.
Míg megterítek, rájövök, túlélésre születtem. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy visszatért az életkedvem, mert ez az én dalom:
https://www.youtube.com/watch?v=ttVaRKd6Mbg
Újragondoltam. A levest is: megcsináltam nyúlból, hihetetlen finom lett. Persze, grízgombócot mai napig nem tudok csinálni, tiszta szégyen: majd' 20 éve vagyok háziasszony, bármilyen rafinált ételre képes vagyok, de a grízgombóc tényleg kifog rajtam. (Valaki elmondhatná, hogy is kell.)
Ím:
És a bónusz:
PS: Amikor ez a poszt először megjelent, egy kommentelő epésen azt mondta, öngyilkosok lesznek tőle az olvasók. Innen üzenem: a sértésnek szánt mondatot nagy dícséretnek veszem.
