A férjem csiszolt, glettelt, festett, én inaskodtam. Nem volt nagy meló, takarítottam a lecsöpögött festéket, úgyhogy közben simán belefért a főzés, tébláboltam kicsit, néha beleolvastam a kocsmablogba és azon filóztam, piskóta legyen-e vagy kelttészta, amivel megjutalmazom magunkat. Aztán eszembejutott.

14 lehettem, Viki húgom 10 múlt, készültünk nyaralni Földesre, a pár száz lelkes faluba, anyu nagybátyjáékhoz. Huszonpár kilométerre volt Ladánytól, kitaláltuk, hogy mi olyan nagylányok vagyunk, hogy ihaj, majd jól átmegyünk gyalog. Anyu valahogy megorrintotta a dolgot – mindig volt érzéke, hogy rájöjjön a sumákolásainkra – nem szólt egy szót sem, de kijött velünk a buszhoz és megvárta, míg felszállunk és megvesszük a buszjegyet. Meg is vettük, persze vissza is adtuk a sofőrnek, akkor még olyan jegy volt, amin nem látszott a vétel időpontja, lecuccoltuk a hátizsákot és bájosan integettünk anyánknak. Egészen Bárándig el is mentünk, ott leszálltunk, mert olyan még nem volt, hogy ha egy Karacs-lány a fejébe vesz valamit, az ne úgy legyen, hát még, ha kettő ugyanarra gondol.

Szóval leszálltunk és elindultunk. Szerencsére annyi eszünk volt, hogy ne a 4. főúton gyalog-galoppozzunk, mert már akkor is elég nagy kamionforgalom volt, úgyhogy az út szélétől kellő távolságban, majdnem a földúton bandukoltunk. Jó idő volt, kellemes nyári koradélután, elvihorásztunk menetelés közben, de azért egy idő után elkezdtük unni, ráadásul a megtett távolság és az eltelt idő alapján hamar rájöttünk, hogy bizony este lesz, mire Földesre érünk. Nagy szerencse, hogy mobiltelefonnak híre-hamva sem volt még, azóta már a rendőrök kerestek volna bennünket, ha anyánk le tudja csekkolni, hogy még nem értünk oda Lajos bácsiékhoz.

Szóval mentünk-mendegéltünk, mint a mesebeliek, amikor megállt egy motoros, aki úgy látszott, ismert bennünket, mert kérdezte, Lajos bácsiékhoz igyekszünk-e. Miután tisztáztuk, hogy ő kicsoda is, felajánlotta, elvisz bennünket, úgyhogy felpattantunk mögé mind a ketten. Nagy naivitásunkban meg sem fordult a fejünkben, hogy bármi baj érhet bennünket, speciel én azon imádkoztam, el ne hagyjon útközben leghátulról.

Emberi időben megérkeztünk, persze a két öregnek azt mondtuk, egy busszal később indultunk, mint terveztük, nekik meg eszükbe sem jutott, hogy esetleg nem úgy van a dolog.

Lajos bácsi és Zsófi néni már akkor hatvan körül jártak, gyerektelen parasztemberek voltak, úgyhogy minket mindig nagyon vártak. Volt, hogy csak úgy egy normál szombat délután átszaladtunk, de anyu sokszor akár hétköznap is elment hozzájuk, sütött-főzött nekik valamit, kiporszívózott (Lajos bácsi annyira utálta a masinát, hogy Zsófi néninek nem is engedte használni), beszélgetett velük.  Más rokonok évente-kétévente egyszer elmentek, körbeugráltatták magukat, felpakoltak jóféle gyümölcsből, házikosztból, disznóhúsból és hazamentek. Amikor Lajos bácsi haldoklott, anyám minden nap elment Újfaluba a kórházba és felrázta a párnákat, beadta a gyógyszert és tréfálkozott, mesélt. A kórterem előtt zokogott. De ez egy jóval későbbi történet.

A mi kis túrázásunk végén Zsófi néni csőrögéje volt az emlékezetes pont az I-n. Miután lepakoltunk, körbeadtak bennünket a szomszédok, Lajos bácsi megmutatta a Kincses Kalendáriumban a cikket, amit legutóbb olvasott, majd látszatra összevitatkoztak, Zsófi néni nekiállt csőrögét sütni.

Közben az öreg persze még motyogott, de ez nem volt komoly. Már gyerekként is tudtuk, hogy a „Basszon meg az .. , Zsófi, hülye vagy te Zsófi” valahogy a tartalma ellenére olyan szeretetteli, ahogyan kevesen tudják a másiknak még a legszebb szavakat is kimondani. Zsófi néni kárált mint egy tyúk, mondta a magáét mint a pereces, Lajos bácsi pedig a ház uraként eligazítást tartott neki. Egészen a csőröge kisüléséig. Akkor csend lett, mind a négyen majszoltuk a porcukros csőrögét, Lajos bácsi megtörölte a száját és csak annyit mondott: ez jó lett, Zsófi!

Az én csőrögém ha jó, ettől az emléktől lehet az, nem tudom úgy elkészíteni, hogy ne gondoljak rájuk, mélységes szeretettel.

A csőröge egyszerű édesség, szinte bármikor elkészíthető. 40 deka lisztbe 10 deka cukor, 1 vaníliáscukor, 1 csipetnyi só kell, én reszeltem bele egy kis fahéjat is, mert szeretem az ízét és az illatát. 10 deka olvasztott vajat, 5 tojássárgáját és 2 evőkanál tejfölt, meg egy evőkanál rumot tettem bele. A rumaroma nem ugyanaz, kell abba a rum.

Összegyúrtam, fél órát pihentettem hideg helyen (ez nálam a hűtő, más hideg hely nincs  lakásban), majd elnyújtottam vékonyra, derelyemetszővel rombuszokat, azok közepébe nyílást vágtam, amin az egyik sarkukat átfordítottam, aztán forró olajban kisütöttem.

Porcukorral megszórva az igazi, de csináltam egy kis sűrű csokiöntetet is, a gyerek kedvéért. Na jó, a magaméért is, imádom mártogatni a meleg csőrögét.

Süssetek csőrögét, fánkot, fonott kalácsot, kinek mi juttatja eszébe rég elment szeretteit, és süssétek a saját sütijeiteket, hogy valakinek egyszer ti jussatok eszébe egy finom pitéről vagy rácsos almásról.