Egyhetes szabadságom második napján nagy vállalást tettem: saját ivadékom mellé keresztfiamat és unokaöcsémet is befogadtam, mentesítve aznapra a nagyanyjukat. Mivel a 11, 10 és 8 éves férfikezdemények állandóan unatkoznak, ezalól csak a tévé és számítógép előtt töltött órák jelentenek kivételt, úgy döntöttem, teszek róla, hogy ne legyen idejük a nyafogásra, mert attól a falnak megyek, amikor egy óra alatt negyvenedjére hangzik el a nevem azzal a bizonyos jellegzetes hangsúllyal, amitől a legbékésebb emberből/asszonyból is potenciális gyerekgyilkos lesz.
Meleg volt, de ha mögmondtam, hát mögmondtam: elindultunk biciklivel a bombatérre. Félúton már megbántam, de nem volt mit tenni: kiskoruktól kezdve az egyik fontos nevelési elv nálunk, hogy ha valamit megígérünk, betartjuk. Úgyhogy szépen kikerekeztem velük a 15 kilométerre lévő volt orosz laktanyához. Útközben leszűrtem magamban néhány tapasztalatot: Sanyika úgy gondolja, hogy a közlekedés többi résztvevője veszi az ő telepatikus jelzését, miszerint 10 másodpercen belül, karjelzés és hátratekintés nélkül a létező legnagyobb ívben lekanyarodik az úttest jobb oldaláról balra, a járdára. Első sokkhatás.
Norbi nem érti, mi az, hogy az út szélén közlekedünk. Nándi nem ismeri azt a kifejezést, hogy lassan (mondjuk, ebben a tekintetben is anyja fia, szegénykém nem tehet róla, hogy az átkozott genetika győzedelmeskedett).
Dögmeleg volt, a gyerekekre adtam nyári sapkát, az én agyam viszont meglágyult. Állítólag nem ma, hanem korábban.
Kiértünk a senkiföldjére, ahol éppen bontották a tornyot, viszont mivel a közelében álló fa pont a bontási terület kellős közepén állt, így árnyék nuku. Csikorogtak a fogaim, viszont közben mosolyogtam, mert a kiskorúak kedvét ugye, nem vehettem el, nekik ez kaland volt. Akkor még.
Leterítettünk egy plédet, kipakoltunk a piknikkosárból és jóízűen megreggeliztünk. Kicsit még bámészkodtunk, egy bontás az fiúgyerekeknek érdekes, úgyhogy labda, tollaslabda teljesen fölöslegesen utazott velünk, de legalább tele volt az összes kezem, éppen csak a fülemen nem lógott valami, ami teljesen fölösleges volt.
Hazafelé Sanyika hangosan bőgött, de legalább kitisztult az orrürege, sok figyelmet nem szenteltünk a dolognak. Semmit nem változtatott azon a tényen, hogy nem lehetett feladni: az otthon magától nem jön a helyünkbe, kerekezni meg bömbölve is lehet (jelzem, volt egy pillanat, amikor én is, ha nem szégyelltem volna...).
11 óra volt, amikor megérkeztünk családunk szerény kis hajlékába, meg százezer fok. Gyerekeket letámasztottam, folyadékpótlás megvolt, aztán sütöttem nekik egy kis tortillát, fűszeres krumplival. Baromira nem zavarta őket, hogy egy-két helyen odakapta a serpenyő, úgy ettek, mint aki egy hete éhezik. Keresztfiam közölte, hogy "kevésbé jóra" számított, amikor azt mondtam, tortilla lesz. Ez viszont nem jó, ez nagyon-nagyon-nagyon isteni.
Kaja után elrendeltem egy óra csendespihenőt, amit csak én tartottam be, mert ők százezer decibellel üzemeltek, végigterítették a lakást legóval, és olyan birkózást és visítást rendeztek, hogy szerintem a szomszédok azóta azt gondolják, gyermekbántalmazok nagyüzemileg.
Még kora reggel, meggondolatlanul elkotyogtam, hogy csinálok nekik sütit, ráadásul elindulás előtt elkészítettem a tésztáját, úgyhogy mire lehűltem, ismét lőhettem be a sütőt, hogy a siserehadnak tett önkéntes felajánlásomat teljesítsem.
A süti maga hihetetlen egyszerű: 25 deka liszttel elmorzsoltam 25 deka margarint (igen ide lőjetek: margarint! Valakinek el kellett volna mennie valami messzebbi boltba normális vajért, de Valaki újabban feledékeny, a legközelebbi boltban meg elfogyott a normális vaj, úgyhogy úgy gondoltam, egy alkalommal történő margarinfogyasztástól még élhetünk teljes életet.). 25 deka tehéntúrót, meg egy sütőport adtam még a tésztához és gyorsan összegyúrtam, majd befóliázva hűtőbe tettem. Mint minden vajastésztának, ennek is csak egy titka van: minél kevesebb ideig markolásszuk, tapogatjuk, gyúrogatjuk a tésztát, mert a zsiradék felmelegszik és akkor megette a fene.
Délután kivettem a tésztát a hűtőből, jó vékonyra elnyújtottam, háromszögeket szabtam ki belőle derelyevágóval és megtöltöttem kakaós cukorral. Feltekertem...volna, ha nem ragad, mint az istennyila. Na, itt történt az a bizonyos, nyomdafestéket nem tűrő, fennhangon történő, ékes érzelemkifejezés, amit a címben említettem. Második nekifutásra már kellőképpen lisztes volt a nyújtódeszka is és a tészta teteje is, akkor már sikerül kis kifliket csavargatnom. Előmelegített sütőbe be és rábíztam a fentiekre. Ja, merthogy azt nem mondtam, hogy az életben nem sütöttem ilyet, de előző héten anyukám csinált lekvárosat és annyira egyszerűnek tűnt és olyan finom volt, hogy azóta is bizsergett az agyalapom, hogy megsüssem.
Különben nem kellett semmi hókuszpókusz: cukrot nem tettem a tésztájába, elég volt a töltelékben lévő. Nem kell kenegetni a tetejét tojással, nem szükséges varázsigéket olvasni rá. Ha valaki nagyon igényli, megszórhatja porcukorral, de szerintünk az is csak ront rajta. Finom, könnyű, croissant-jellegű nassolnivaló, amivel csak egyetlen probléma volt: úgy kellett megmentenem a férj számára vagy 3-4 darabot a gyerekek elől.