Spanyolország "felfedezése" során eljutottunk Andalúzia egy olyan vidékére, ahol külföldi elvétve fordul meg, főleg a nehézkesebb megközelítés miatt.

A délnyugaton fekvő Cádiz tartomány partjait az Atlanti óceán mossa (egyedül Spanyolországban – fentebb már Portugália), az ország legszebb apróhomokos tengerpartját találjuk itt, ez a Costa de la Luz, a fény partja. Nyáron eléggé nagy a forróság errefelé, gyakran  keresi az ember az árnyékos oldalt.

Így néz ki a tengerpart vasárnap, amikor a helyiek kivonulnak nagycsaládostul, minden korosztállyal és zsúfoltan, egymás hegyén-hátán élvezik a friss sós óceáni levegőt.

Az ősi Cádiz lakói, a heves vérű gaditánók - régen tengerészek, ma halászok vagy flamenco-művészek - büszkék városukra, amely a térképen egy hosszú nyélen elhelyezkedő csészealjat formáz – a helyiek tacita de plata-nak (ezüstcsészécske) becézik. Izolált elhelyezkedése miatt sok régi ház megmaradt: városfalak, erődtornyok, kapuk védik a kerek óváros szép, virágos, fás tereit. 

           Az óváros régi házainak jellegzetessége a kilátótorony (mirador), innen szemlélték az óceánt. Sevilla után Cadiz lett az 1700-as években az Újvilágból befutó, kincsekkel rakott hajók kikötője. A miradorokból lesték, feltűntek-e már a hajók a látóhatáron.

A székesegyház hatalmas aranysárga kupolája az óceánparton is messziről látszik, alkonyatkor megcsillan rajta a lemenő nap.

A cádizi piac bejárata, a háttérben a miradorok.

Cádiz tartományban található a sherry-háromszög: a névadó Jerez de le Frontera (ejtsd: Herez), Sanluca de Barrameda és a Puerto de Santamaria kikötőváros közötti terület. Itt minden a sherryről szól, a pincékben és az üzletekben megszámlálhatatlan fajta kapható a száraztól az édesig, a fanyartól az illatosig, a szalmasárgától a rőtbarnáig terjedő színárnyalatokban. Komoly kóstolás után egyet kellett értenünk a helyiek szakvéleményével: a Manzanilla lett a befutó (illatos, száraz aperitív).

Jellegzetes ételük a Pescaito frito: fritírozott /magas hőn, bő olajban hirtelen sütött/ többféle ropogós apróbb hal, amely például a Flores nevű népszerű intézményben frissen és olcsón fogyasztható vagy zacskóban elvihető. Mivel főleg spanyolok üdülnek errefelé, az árak meglepően jók (viszont hotel is kevés van).  Az asztalra elsőnek mindig egy tálka fűszeres olajbogyó kerül és az ételeket tinto de verano-val (nyári bor, vörösbor-fröccs) vagy tinto con limon-nal öblítik le. Ez utóbbitól először idegenkedtem, mert helyi vörösbor és szénsavas citromos üdítő keveréke, de a nagy forróságban bizony jólesett – a helyiekre mindig érdemes hallgatni.

A Flores kirakatában a frissen sütött finomságok

A tányéron chanquete látható. Régebben sosem láttunk, kóstoltunk ilyet, de nagyon ízlett. Apró, vékony halacskák egészben fritírozva (liszttel könnyedén megszórva, bő forró olajban hirtelen kisütve). Pillanatok alatt elkészül, forrón elropogtatni nagyon finom, míg várjuk a következő fogást.

       Andalúziában a helyiek kisebb adagokat rendelnek, nem is feltétlenül egyszerre, hogy mindig frissen, forrón érkezzen a kis tányér finomság. Mi hamar beteltünk a finomságokkal, a helyiek tovább bírták, meglepő mennyiségű ételt fogyasztanak el hosszú asztalok mellé telepedve, ahol a kétévestől a nyolcvanéves családtagig mindenki helyet foglal és vidáman cseveg - irigylésre méltóan családszeretőek.