Ritka szép borjúhúsra akadtam - olyan világos volt a színe, hogy a kasszásnő két hentest is odarendelt, nem sertéskaraj-e igazából - de valódi borjú volt, mégpedig lapocka.
Márpedig ebből bécsi szeletet kell készíteni. A gondolatot tett követte: szép vékonyra felszeleteltem a lehártyázott húst. Finoman megveregettem a klopfolóval, besóztam és fél órára állni hagytam.
Amikor közeledett a vendégek érkezésének ideje, következett a panírozás: liszt, felvert tojás, panírmorzsa. Tapasztalatom szerint nem jó, ha hosszasan áll a bepanírozott hús, ajánlatos rögtön megsütni. A fölös morzsát érdemes lerázogatni a szeletekről, hogy ne kerüljön a sepenyőbe, mert könnyen megéghet.
Bő és kellően megforrósított finomított napraforgóolajban kezdtem sütni, csak 3-4 szeletet belerakva a serpenyőbe. A lángot közepesre mérsékeltem és fedővel lefedve türelemmel sütöttem a hússzeleteket, majd megfordítás után erősebbre véve a lángot addig, amíg kellemes színű nem lett. Ekkor már nem kell lefedni a serpenyőt.
Dupla papírtörlőre szedtem ki a megsült húsokat, leitatni a zsiradékot. A legjobb sütés után azonnal tálalni - késésre hajlamos ebédvendégek számára nem ajánlott - zaftos, nem száraz, puha és zamatos hús a végeredmény.
A régiek mindig citromszelettel tálalták a borjú bécsit - érdemes e hagyományt követni (és rá is csöpögtetni kis citromlevet a húsra). Krumplipüré volt a körítés hozzá meg egy kis rántott gomba, első fogásként pedig birsalmaleves.
Az élet úgy hozta, hogy a borjú bécsi ebéd másnapján Bécsbe utaztunk pár napra, így autentikus bécsi szeletet is volt alkalmam enni egyik kedvenc kisvendéglőnkben, mégpedig a klasszikus krumplisalátájukkal (ezt még meg kell tanulnom...).
A Minoriták temploma
