Temetőlátogatás volt a program ezen a hétvégén, két héttel Halottak Napja után. Az, hogy lerójuk a tiszteletünket elhunyt szeretteink sírjánál, többet érdemel annál, minthogy napra pontosan az ünnepen, soványkutyafuttában körülnyargaljunk 5-6 temetőn, mintegy kötelességtudó módon. Mi inkább elhúzzuk több hétvégére a dolgot, de olyankor tényleg rászánjuk az időt. Meg egymásra is.

A szüleim légvonalban 80 kilométerre laknak tőlünk, pár éve, már nyugdíjasként úgy gondolták, itt az ideje a változásnak és az Alföld közepéről az egyik legjobb bortermő vidékünkre, a Kopasz-hegy lábához költöztek, egy csendes, tiszta levegőjű kis faluba. Ritkán találkozunk, de olyankor tényleg együtt vagyunk. Nálunk ilyenkor nem szól a tévé, hanem kártyázunk, társasjátékozunk, szövegelünk, vihogunk. És élvezzük az együttlétet, amiről az ember soha nem tudhatja, meddig van rá alkalma.

Ez a hétvége másról szólt, de az is hozzátartozik egy család életéhez, hogy néha elkomolyodjunk. 

Viszont a 3 települést érintő temetőlátogatás, meg az, hogy Anyuéknak időben vissza kellett indulniuk, azt is jelentette, hogy olyan ebédet kellett készítenem, aminél előre tudtam dolgozni. Ezért csináltam hidegsültet és salátát.

A jó darab csontnélküli karajt csigavonalban szétvágva nagy téglalappá szabtam, rápakoltam egy póréhagymából, paradicsomból, juhtúróból, reszelt füstöltsajtból, olivabogyóból készített masszát, egy szál lókolbászt, majd felcsavartam, összekötöttem, forró zsiradékon (most kókuszzsír volt) körbepirítottam, és utána lefóliázott tepsiben készre sütöttem.

A salátához megfőztem 30-40 deka orsótésztát, közben egy szép nagy darab céklát felkockáztam és azt zsiradékon megpároltam. Utána felengedtem kevés (tán egy-másfél deci lehetett?) vízzel és fedő alatt majdnem puhára főztem. Almaecetem, sherryecetem, balzsamecetem van itthon, a receptben, amiből ötletet merítettem, pont nem ezek szerepeltek, hanem borecet. Sosem ijedtem még meg ilyesmitől, úgyhogy 2 evőkanál almaecettel és 1 evőkanál balzsamecettel kiegyeztem magammal, egy kanál mézzel még megcsurgattam (ha méznél lehet olyan hogy púpos evőkanál, akkor ez az volt), sóztam, borsoztam, egy pohár joghurtot hozzákevertem és kis idő múlva lefedve még főztem, amíg teljesen megpuhult. Nagyon szép rózsaszín lett. Ahogyan a tészta is, amihez még langyosan hozzáadtam, egy kis felkockázott füstöltsajt és némi reszelt répa társaságában. 

Nekünk tetszett.

Nektek? 

(Mondjuk, a blog azon olvasói közül, akik néhanapján szánnak pár karaktert véleménynyilvánításra, jó eséllyel meg tudom jósolni, ki kap sokkot a tészta láttán. De pukkadjanak a polgárok! :D )