Karácsonykor elteltünk a sokféle süteménnyel, de néhány nap múlva megint jött az ihlet: süteményt akarok! Be kell valljam, jobban főzök, mint ahogy sütök, az életben neki nem fognék egy igazi habos-babos édesség elkészítésének, mert nincs hozzá türelmem, sem elég rutinom.  Talán nem is az én világom a vajkrémes, meg a tejszínhabbal dúsított pudingos sütiké, ha cukrászdában eszem is, hamarabb kérek egy sajtrolót, mint egy női szeszélyt. (különben is: szeszélyesnek pont elég vagyok én).

A panettone receptjére véletlenül akadtam, a kelttészták között böngészve. Átfutottam a receptet, olyan nekemvalónak is tűnt, és azt is megállapítottam, hogy míg a tészta kel, lesz időm minden egyéb másra is. Úgyhogy oké, essünk neki! 

2 nagy bögrényi lisztet elkevertem egy fél kávéskanálnyi sóval és három púpos evőkanálnyi kakaóporral, közben másfél deci vízhez adtam két kanálnyi cukrot és kb. két deka élesztőt, és amikor az élesztő rendesen elkeveredett a vízben, hozzáadtam a száraz keverékhez. Letakartam és félreraktam pihenni. Negyedóra múlva kevés puha vajjal átgyúrtam, jól megdagasztottam és egy órácskára megint félreraktam, a meleg konvektor tetejére. A következő körben három marék csokis müzlit beledolgoztam, átgyúrtam és újból félretoltam, közben begyújtottam a sütőt, jól előmelegítettem és az időközben a sütőtálba belenyomogatott tésztát, miután még a formában is hagytam kicsit kelni, 200 fokon sütöttem jó negyedóráig.  Kissé lentebb vettem a hőfokot és még hagytam sülni a panettonét amíg szemre-tűpróbára (hű, ez elég furcsán hangzik!) egyaránt jónak nem tűnt. Egy rácsra borítottam hűlni, lekapkodtam róla a sütőpapírt, aztán felkockázva első felindulásunkban baracklekvárral kezdtük enni, és közben a barátnőm majdnem meggyőzött arról, hogy ez így tökéletes. Igaz, már ekkor felmerült valami krémről szóló ötlet, de túlságosan el voltunk foglalva a gyerekekkel, a trécseléssel, túl sok édesség volt már az asztalon, közben a férjeink a tévét buzerálták,  egyszerre 4 távirányítóval, szóval sok volt az inger.

Aztán, amikor csend lett a lakásban, mosogatás közben megvilágosodtam: mascarponét, porcukrot, citrom reszelt héját, citrom levét és tejszínt habosra kevertem és azzal falatoztuk a kívül jó tartású, belül kalács-szerűen  foszlós sütit. 

És akkor a homlokomra csaptam, mint a nyolcvanas évek reklámjában a boltba küldött férj: a gránátalma!

Ekkor találtam meg a tökéletes ízkombinációt, amivel bármilyen Giovannit simán levennék a lábáról a panettonémmal :)