Házasságunk 15 éve alatt soha nem sütöttem mézeskalácsot. Sőt, ha őszinte akarok lenni, előtte sem. Soha. Ennek egyik oka, hogy nem igazán rajongunk érte, a másik pedig, hogy számomra valamiért a misztikum témakörébe tartozott a készítése. Pedig, pedig...!
Advent vasárnapja van,kora délután. Tegnap kaptunk egy meghívást mára, a Liszt Ferenc Kórus templomi hangversenyét követően egy pár fős baráti társasággal töltünk néhány kellemes, beszélgetős órát.
Általában sütök valamit, meg viszünk egy üveg bort, de karácsony előtt mégiscsak valami ajándékfélére gondoltam, úgyhogy nekiveselkedtem a mézeskalácsnak. Az első adag megsültéig tartott a "vizsgadrukk", utána jött az elhatározás: holnap jöhet a következő adag.
A számomra legszimpatikusabb receptet nyúltam le, nyugodtan használhatjátok, könnyen kezelhető tészta, isteni illat, frissen puha sütemény. Persze, a sütés után mint szinte minden mézes, ez is megkeményedik, de reményeim szerint visszapuhul.
Mivel én karácsonyfadísznek szántam, egy szívószállal lyukat fúrtam (a bennelévő pici tésztadarabokkal pedig rendetlen gyerek módjára fúvócsöveztem ) sülés előtt a kiszaggatott formákba. Amelyek egyébként azért szív és pillangó alakúak, mert majd holnap fogok formákat venni a többi mézeskalácshoz.
Díszítés előtt:
No és a másik része, amitől nagyon tartottam, mert nekem még egy tortabevonás is fel szokta adni a leckét,a díszítés. Némelyik inkább Picasso mint egy Lorenzo Monaco, dehát minden kezdet nehéz és gyenge kezdés után jöhet az erős visszaesés. Majd gyakorolok, most meg a gesztus a lényeg. :)
Az első bekezdést módosítanom kell: nem rajongTUNK a mézeskalácsért. Lehet, hogy a legtöbb nemszeretem-ételnek az a titka, hogy készítsd el magad és megszereted?
Minden olvasónak, kommentelőnek áldott, békés karácsonyt kívánunk, jóhangulatú ünnepi főzőcskézéssel! :)
A második adag:
