Nos, az a látogató, aki a pacalcsorba receptjéért kattintott, csalódott lesz, mert csak továbbirányítani tudom, pl. ide:

Bár a videón nem pacalból készül a csorba (Ciorba), de a neten általam talált verziók közül ez volt szimpatikus, mert nem citromlével, savanyúkáposztával és egyebekkel, hanem ahogyan az eredeti receptben, korpaciberével főzi a néni (A debreceni Hang-Kép Egyesület részéről pedig kedves főiskolai volt csoporttársam, Keresztesi Andrea interjúzik.)

Nos, jött a Húsvét, amit évek óta úgy töltünk, hogy hárman elmegyünk valahová a hegyekbe és túrázunk,  lazítunk, együtt vagyunk. A gyerkőcünk 13 éves lesz a nyáron, pár év múlva várhatóan leszakad majd rólunk, úgyhogy ki kell használnunk az időt az együttlétre.

Tiszta szégyen, de hajdú-bihari létemre tavaly októberben léptem át először a magyar-román határt, de a kolleganőkkel akkor is csak a partiumi részre mentünk, reggel oda, este vissza. Most viszont úgy döntöttem, elkezdjük felderíteni Erdélyt, kezdetnek rögtön lefoglaltam egy apartmant a húsvéti hosszú hétvégére (A gyereknek kedden még iskolaszünet volt, úgyhogy mi is megtoldottuk egy nappal az ünnepet.) 

Szombaton elindultunk: Ártánd, Nagyvárad, Torda útvonalon. Váradon szikrázó napsütés, Torda előtt hózápor. A kettő között a Királyhágó, ami gyönyörű, bár a férjem megemlítette, hogy érti, miért nem WagonR-ek rohangálnak errefelé. Szegény autónak húzatni kellett, de meghálálta a törődést: oda-vissza épségben, egészségben átvitt bennünket. Mondjuk, én tapostam az anyósülésen ülve a nemlétező fékpedált, főleg amikor megláttam az útról kisodródott és kiégett kamiont, ami egy ház udvarába ékelte be magát. De akasztott ember házában kötelet nem emlegetünk, szó sem esett arról a lehetőségről, hogy ne tudnánk átmenni.

Az első sokkhatás akkor ért, amikor a férjem egy felüljárón áthaladva lemutatott: az ott Torda. Mi????? Egy Ózdra emlékeztető iparvárosba jöttünk? Kicsit lezsibbadtam, majd elkezdtem magam győzködni, hogy hátha mégsem olyan rossz a helyzet. Mondjuk, amikor tudatosult bennem, hogy az apartman szó odaát lakást jelöl, akkor sok minden átfutott a fejemen, de a férjemén is, amikor meglátta a szállásunkat jelentő társasházhoz tartozó belső udvart. Akkor közölte, hogy másnap reggel hazamegyünk. Mondjuk, én meg tudtam, hogy nem, úgyhogy az egyébként hihetetlenül mondern, szépen felszerelt lakás tulajdonosainak kifizettük a három éjszaka nevetségesen alacsony bérleti díját és átvettük a kulcsokat. Elég hamar rájöttünk, hogy Romániára jellemzőek a kontrasztok. Óriási cigánypalotákat láttunk útközben, az udvaron pottyantós fabudikkal. Menő autókat, mellettük az udvaron a lóval hajtott furikokat, rendszámtáblával ellátva. Na, így voltunk végül Tordával is: kiléptünk a Józsefvárost idéző udvarból és azzal a lépéssel a város főterén, főutcáján voltunk. Gyönyörű épületek, teljes ellátottság, estig nyitvatartó boltok (vasárnap is!), az utakra felfestett széles zebrák vörös sávval kiemelve (és a zebrák előtt az autósok minden esetben megállnak), elegáns és egyedi ruhák a kirakatokban és egyáltalán minden teljesen normális és európai. Persze, a későbbi kirándulásaink alkalmával (mert természetesen megmásztuk a Tordai hasadékot és lépcsőztünk a sóbarlangban) láttuk a városszéli lerobbant épületeket, a mellettük nem túl diszkréten drogozó fiatalokat és városszerte a kutyákat. Mintha a legtermészetesebb dolog lenne, az emberek között ott mászkálnak a tereken, utcákon a kutyák, akik senkit nem bántanak és őket sem rugdossa odébb senki.

Hamar felderítettük azt az éttermet, ahová első délután beültünk, mert délután 3 körül azért már megéheztünk. Teljesen véletlenszerűen döntöttünk mellette, előzőleg nézegettem ugyan a neten a tordai étterem-kínálatot és az értékeléseket, de ez nem szerepelt a listában. 

Azt el kell mondjam, hogy hónapokkal ezelőtt rendeltem egy kezdő román nyelvkönyvet és egy zsebszótárat. Persze a kollegáim kiröhögtek, hogy túlbiztosítom, mert ott mindenki beszél magyarul. Nos, ez nem így van. A 2011. évi népszámlálási adatok szerint a kb. 43.000-es népességből mindössze kevesebb mint 10% vallotta magát magyarnak. Én pedig nem szeretek kiszolgáltatott lenni, a nyelvek meg ragadnak rám, úgyhogy eleve úgy nyitottam, bárhová bementünk, hogy románul köszöntem, kértem, kérdeztem. Ez amúgy hihetetlenül kedvessé tette a románokat boltban,étteremben, bárhol. 

Az Express étteremben az első nap egy nagyon kedves, magyar nemzetiségű felszolgáló hölgy dolgozott, aki viszont annak örült, hogy magyarul beszélhet. Persze, azért elmondta, hogy ha a vendégen látja, hogy pökhendiskedik, akkor hagyja, hadd szenvedjen, nem szólal meg magyarul. Mi szimpatikusak voltunk neki, a harmadik nap már összehasonlítottuk a két országban lezajlott gengszterváltást (bár a rendszerváltás szót nem értette, de az "amikor Ceaușescu kaput" kifejezéssel helyére került a dolog), az árakat, a béreket és a többi hétköznapi dolgot. A harmadik este nagy büszkén mondtam neki, figyelj, mi mindent tanultam: és elkezdtem sorolni románul: jó napot, jó estét, viszontlátásra, minden jót, kérek, kérem, az étel finom stb. és elértem oda, hogy mondtam: szeretnénk fizetni. Erre nevetve mondta, hogy ügyes vagyok, csak az utolsó kifejezés ragozását kijavítja,  mert így azt jelentette: fizessen más!

Na, de visszatérve a poszt témájához: az ősszel nem volt pacalcsorba ott, ahol a kollegákkal ebédeltünk. Akkor marhacsorbát ettem (egyébként a románban a ciorba eleve levest jelent, két szót használnak a levesre: ezt és a supa szót ), de éreztem, hogy meg kell kóstolnom a pacallevest is. Én nem vagyok különösebben finnyás, ami a törzsfejlődésben elérte a puhatestűek osztályát és már legalább annyira félhalott, hogy nem akar elmenni a tányéromról, azt legalább megkóstolom. A pacallal szemben sincs semmiféle averzióm, elvégre a csirkezúzát is megesszük, meg ami pörköltben jó, az levesben sem lehet ehetetlen. 

Megállapításom: a pacalcsorba és én innentől mint a borsó, meg a héja: nincs az az isten, hogy ne kerítsek minden hozzávalót és ne főzzem meg, illetve ahogy átlépem a határt, onnantól menni fogok az orrom után addig, amíg megtalálom az első helyet, ahol főznek nekem. 

Lehetett bármilyen finom a pisztráng, az egészben sült füstölt csülök bab-ágyon, a kijevi jércemell (ami abszolút nem hasonlít a nálunk ismerthez), nekem a pacalleves jó savanyúan, jó tejfölösen, erőspaprikásan mindent vitt! Na jó, hát a muzsdéjból (mujdei) és a savanyú hagymasalátából azért amennyit bírtam, szintén elpusztítottam! 

Órákon át tudnék persze mesélni, a szakadék 250 méter magas kőfalairól, a hihetetlen friss hegyi levegőről, a sóbánya alsó szintjébe kiépített turistacentrumról; arról, hogy Kolozsváron úgy zuhogott az eső, hogy nem tudtunk városnézni, és még nagyon sok mindenről, de inkább azt mondom: útra fel, mindenki nézze meg saját szemével!

A mi tapasztalatunk: minden előítéletünk megdőlt. Állat módon csak és kizárólag magyar rendszámos autóval közlekedtek, Nagyvárad után az út kifejezetten jó minőségű, a románok pedig nemhogy nem nyelnek el keresztben a magyar szó hallatán, hanem nagyon kedvesek és segítőkészek, ha azt látják, hogy a turista megtiszteli őket azzal, hogy legalább pár kifejezést megtanul a nyelvükön.

Ez volt a férjem csülök-adagja.

Ezt a hihetetlen helyet ne hagyjátok ki, de....

Vigyázzatok!