Ez az az étel, amit soha ne vegyetek mirelitként, még ha az életetek múlna is rajta és ha lehet, ne kérjétek vendéglőben, mert az életetek múlhat rajta.
A mirelit tölteléke valami rémes, ízetlen húspép (igen, egyszer ráfutottam, brrr...), az éttermekben pedig leggyakrabban maradéktemetőként használják a mindent jótékonyan eltakaró palacsintabundát.
Előrebocsájtom, hogy az igazi, klasszikus hortobágyi húsos palacsinta nem úgy készül, ahogyan én most megfőztem. Az igazi, klasszik sűrű szaftú pörköltből készül, amiből a húst elkészülte után aprítják és készül belőle a töltelék.
Én ezzel szemben most darálthúst használtam, abból készítettem el pörköltszerűen a tölteléket.
A szerintem értelmetlen mondás szerint az első palacsintát és az első férjet nem szégyen kidobni. Nem értek egyet: a férjet is megtartanám (remélem, ő is engem) és hihetetlenül bosszankodom minden elrontott első palacsintán. Most viszont, mivel sós palacsintát sütöttem, cukor híján nem volt mitől leragadnia, úgyhogy üdvözült mosollyal az arcomon kezdtem el betekergetni az összes palacsintába a tölteléket. Néhányat lisztbe, tojásba, kukoricamorzsába forgattam és kisütöttem, a többi maradt natúr.
A mi családunkban hasábburgonya dukál hozzá és tejfölös-paprikás szaft, ami a pörkölt alól kimarad és besűrítjük. Étteremben leginkább rizzsel, tartármártással ajánlják. Mindenki döntsön, melyik felel meg leginkább az ízlésének.
