Délelőtt 10-kor megérkeztem, leültünk beszélgetni, röhögni, vihogni, elmélkedni. Aztán olyan 1/2 4 körül megállapítottuk, hogy ideje lenne valami főtt kajának, úgyhogy ittunk még egy kávét, rágyújtottunk, megváltottuk a világot és 40 perc múlva neki is fogtunk a főzésnek. Évi vezényelt, én csináltam, mint szorgos kis kukta.

Felhevített vajban megsütöttem a citromkarikákat, majd kiszedtem őket egy tányérra és a forró vajba a sózott-borsozott, vékonyra szelt, lisztbe mártott csirkemell szeleteket  beleraktam, kapott egy kis zöldet, a tetejére a citromkarikákat, parmezánt és fedőt. Amikor megfőtt, puha kenyérrel befaltuk. A csirkemellet, nem a fedőt. Olyan húsz perc múlva Évi megszólalt: te Anci, elfelejtettük a tejszínt! Na, ezen röhögtünk egy sort, megállapítottuk, hogy ahogy öregszünk, úgy hülyülünk, egyébként meg tejszín nélkül is baromi finomat főztünk. 

Másnap, mikor hazaértem, megcsináltam magamnak. Aztán egy hét múlva halból is. Aztán beetettem a gyereket, azóta ő is rákattant. Persze, megcsináltuk Évivel is újra, immár tejszínnel is. Azóta ahányszor kézbeveszek egy citromot, eszembejut a citromos csirkénk. Arra viszont nem emlékszem, mi volt a zöldfűszer, amivel legelőször megfőztük. Felhívnám a barátnőmet, de már nem tudom. 

Az elmúlt évek rengeteg átbeszélgetett-átröhögött hétvégéje már csak a szívemben hagyott nyomok. A  csípős humorú, kíméletlenül őszinte, óriási igazságérzettel megáldott Évi, a blogkocsma és a lepcsánkparty Dömbije már egy szebb világból nézi kritikus szemmel, hogy mit alkotunk a konyhában. Írnám, hogy legyőzte a betegség, de Évi nem harcolt az elmúlt három évben. Elfogadta a betegséget, a sorsát. Nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, nem hadakozott és nem alkudozott. Tudta, hogy a halál az Élet része. Az őszinteséghez ragaszkodott és ahhoz, hogy a döntéseit tiszteletben tartsák. Tudott nevetni magán, a betegségen, a közelgő halálon. Soha nem találkoztam még mással, aki a fájdalmak ellenére ennyire természetesen tudta megélni a saját elmúlását. Fontos leckét kaptam tőle arról, hogy mennyire szükség van a normalitásra akkor is, amikor az ember tudja, már soha, semmi nem lesz normális a számára. Hálás vagyok, hogy az élete része lehettem, egy önzetlen, tiszta barátság formájában. 

Csináljátok meg a citromos csirkét Dömbi emlékére. Tejszínnel vagy tejszín nélkül.

Isten veled, Évuska!

Perpillanat visszafogtam a húsfogyasztást, az okok a nagyérdemű számára lényegtelenek. Amikor nem a mirelit pizzát tolom (igen, vessetek a vérmókusok elé!), akkor könnyű, gyors kis ebédeket dobok össze, lehetőség szerint, ahogy ma is. Kevés vajon bébispenótot, shitake gombát és felcsíkozott laskagombár sóval, borssal, reszelt fokhagymával összepároltam, tofut kockáztam bele, majd tejszínnel felütöttem és voilá! Na jó, elárulom, titkos mikkentyűként reszeltem bele citromhéjat, de eskü, kibírtam, hogy semmivel ne cifrázzam túl! A galuska volt a torta a habon. 

Két körrel rámentem ma délben, meg holnapra megvan az ebédem. Spenóttal és gombával amúgy hetekig ellennék, úgyhogy csinálhattam volna akár dupla adagot is..vagy triplát...vagy....akármennyit is, nem jutna ebek harmincadjára. 

Amit még igazán imádok, bármilyen formában, az a brokkoli. Egyszerűen még nem volt olyan, hogy kiábrándultam volna belőle.  A minap néhány fej gombát töltöttem meg puhára párolt, összetört, fokhagymás tejföllel, kevés baconnel és sajttal krémmé dolgozott brokkolival, aztán huss, be a sütőbe. 

Amúgy meg ha hétvégén néhanapján délben reggelizem, akkor ez van: 

Így múlatom az időt a konyhában... és ti?

A karácsony nem kellemes. A langyos lábmosóvíz, az igen. A karácsony lehet boldog, ha a családból, szeretteink közül mindenki együtt van. A miénk az idén nem boldog. De áldott, hiszen személyes veszteségünk ellenére a karácsony lényege, Jézus születése áldottá teszi. 

Évek óta elhagytam sok olyan dolgot a karácsonyi előkészületek közül, amelyek a hozott minták alapján működtek és csak elvették tőlem - és így a közvetlen családtagjaimtól is - a készülődés, várakozás tisztaságát. Ami maradt: egy kellemes karácsonyi séta az ünnepi istentiszteletet követően, a család melegének érzése, pogácsaillat (tényleg: az idén a másik otthonomban maradt a pogácsaszaggató, így szívalakú pogácsáim sültek), mély és vidám beszélgetések, jóízű röhögések, a "Ki kér kávét?" mondat után magasbalendülő kezek, az ajándékkönyvek azonnal olvasni kezdése, bekuckózás, szeretet. Sztorimesélés, könnyek közötti mosoly.

Család. Ennyi kell, nem tizenkét fogás. 

Áldott, boldog karácsonyt kívánunk a blog olvasóinak!

Mitzi és Anica

Nyári a meleg, gyorsan kellene ebédet csinálni: az otthon főzött ebéd finomabb akármelyik hozatottnál. Lazac lesz, de unalmas mindig rizzsel vagy zöldsalátával tálalni, gondolkozzunk csak kicsit. Igen, avokádó van itthon, fenyőmag a hűtőben, parmezán mindig van kéznél - legyen akkor spagetti, méghozzá avokadós pesztóval, ilyen még úgysem volt.

Először enyhén megpirítottam száraz serpenyőben egy kis zacskó fenyőmagot.

Előkészítettem az érett avokádót. Apropó, tudjátok hogy lesz pont jó a boltban keményen vásárolt avokádó? Hát alma vagy banán szomszédságába kell rakni néhány napig és remekül megpuhul. Két gerezd új fokhagymát is kiraktam - ilyenkor a legfinomabb a fokhagyma, továbbá a parmezánt, azaz, most éppen pecorino romano volt kéznél.

Az aprítóba elsőként a halványra pirított fenyőmagot tettem - azért egy kicsit meghagytam belőle eszegetni, mert nagyon szeretem - és teljesen összeaprítottam. Utána ment a tégelybe a fokhagyma, az avokádó puha belseje és a reszelt pecorino.

Pár keverés, majd hozzáadtam egy löttyintésnyi olívaolajat, végül reszelt citromhéjat és egy facsarásnyi citromlevet is, beállítani a végső ízhatást. Összekevertem a géppel, majd megkóstoltam. 

Közben a spagetti meg is főtt, azon melegében összekevertem az avokádós pesztóval.

A sütőben megsültek a lazacszeletek: édes chiliszósszal, olívaolajjal, sóval, borssal és egy kis provanszi fűszerkeverékkel ízesítve, lefedve kb. 30 percig 180 fokon sütve. Így nem szárad ki a lazac, mi így szeretjük legjobban.

Remekül passzolt mellé az avokádós pesztós spagetti.

Az avokádós pesztó hozzávalói: 

egy kis zacskó fenyőmag

egy érett avokádó

két gerezd zsenge fokhagyma

5 dkg reszelt parmezán vagy pecorino romano sajt

fél citrom leve és reszelt héja

olivaolaj

Kimaradt egy fél kalácsunk, már kicsit megszikkadt - miért ne csináljunk egy jó kis máglyarakást? Igazán egyszerű, nem kíván nagy tudományt, sem nagy nekikészülést, az eredmény pedig garantáltan sikert arat.

 Felmelegítünk fél liter tejet, elkeverve egy tojássárgájával, egy evőkanálnyi kristálycukorral, egy tasak vaníliás cukorral és egy kis reszelt citromhéjjal. Ráöntjük a felszeletelt szikkadt kalácsra. Picit állni hagyjuk, hadd szívja magába. Beáztatunk forró vízbe /esetleg rumba/ egy kevés mazsolát.

Közben meghámozunk két nagyobb almát és kisebb kockákra vágjuk. Egy kivajazott jénai tálba tesszük a kalács felét, erre kerül az alma, majd a mazsola. Befedjük a maradék kaláccsal, egy kis vajat forgácsolunk a tetejére és alufóliával lefedve a 180 fokra előmelegített sütőbe tesszük kb. 25 percre.

Közben felverjük a tojásfehérjét egy evőkanál cukorral - én három tojásfehérjét használtam, mert szeretjük a jó vastag habot a máglyarakás  tetején. Ráhalmozzuk a tészta tetejére és még 5 - 6 percre visszadugjuk a sütőbe.

 Gyönyörű halvány aranyszínű hab koronázza a máglyarakást.

 Langyosan tálaltam, ez a mennyiség öt személyre is bőven elegendő - meg is voltak elégedve vele.

Készülhet mazsola helyett darált dióval gazdagítva is - majd legközelebb.

Hozzávalók 5 főre:

egy fél több napos kalács /250 gramm/

Az öntethez: 1/2 liter tej, 1 tojás, 1 evőkanál kristálycukor, 1 tasak vaníliás cukor, egy citrom héja.

A tetejére: 3 tojásfehérje egy evőkanál cukorral felverve.

Úgy kezdődött, hogy eleve ritkán vettem kenyeret. A gyerekem 350 km-re költözött, mert egyetemista lett, egymagam meg kicsit igénytelen vagyok: általában hetente egyszer kívánok meg valami főtt ételt, elvegetálgatok péksütivel, sültkrumplival, vajas-mézes vagy vajas-lekváros kenyérrel, ilyenekkel. Még a nagy rezsiválság és inflációs bepörgés előtt úgy döntöttem, hogy veszek egy kis olcsó kenyérsütőgépet, mert az ideg ölt meg attól, hogy amikor néha kenyeret vettem, vagy megpenészedett két-három nap alatt, vagy ugyanennyi idő után egy lovat agyon lehetett volna vele verni. Eleinte csak gépben sütöttem a kenyeret és kalácsot, most már inkább csak dagasztásra, kelesztésre használom és gázsütőben jénaiban, vagy infraszálas légkeveréses edényben sütöm, így jobban is szeretem, mint a "teflonkenyeret". 

Az otthon készített és a bolti kenyér, kalács közötti különbséget zongorázni lehetne ízében, illatában, állagában, tartósságában ég és föld a kettő. 

Nem osztok meg receptet, mert ahány gép, ahányfajta liszt, annyi recept és akkor még nem beszéltünk a hőmérsékletről, az élesztő minőségéről stb. És kovászról, öregtésztáról, egyebekről, amiknek néhány nagymestere lassan egy könyvtárat tölthetne meg igazán jó, használható receptjeivel Limarától kezdve Gábor, a pékig.  Akit érdekel,  rá tud keresni, nekem a facebookos csoportok is sokat segítettek a gyakorlati tapasztalatokkal. 

Inkább mutatok pár fotót (bár még sokat kell tanulnom):

Kenyér:

Kalács:

Közeledik a karácsony, meg különben is, miért nem volt még a blogon töltöttkáposzta? Amivel egyébként úgy vagyok, mint Gombóc Artúr a csokoládéval: Lehet pici, óriási, kapros-tejszínes, paradicsomos, rántással, rántás nélkül, édeskáposztába töltve, savanyúkáposztába, szőlőlevélbe.... mindenhogy szeretem. 

Legutóbb a következőképpen készült: elővettem a nagy piros lábasomat, leraktam benne egy réteg savanyú aprókáposztát, erre egy réteg töltött édeskáposztát, rá füstölt kolbászt (csípős Kirzsa Imre-félét és csemegét), füstölt szalonnát, egy paradicsomot, tv-paprikát, fél fej hagymát, babérlevelet, meg egy kevés csípős hegyespaprikát. Rápakoltam a maradék töltölttkáposztát, az aprókáposzta másik felét, megszórtam kis őröltpaprikával, felengedtem vízzel és puhára főztem, majd berántottam. 

A töltelékkel úgy vagyok, hogy nehezen tudnék mennyiségeket írni, de egy biztos: mi nem rizsezzük túl. Az alapfűszerek (só, bors, paprika, fokhagyma) mellett csak egy kis dinsztelt hagymát, meg egy tojást teszünk bele, a kevesebb néha több alapon. Az édeskáposzta leveleit kis ecetes vízben megforrázom, mivel lapos káposztafejet vettem, nem kellett kettécsapkodnom a leveleket, kellemes méretű kis töltelékeket sikerült belőlük csavargatnom. 

Na, valahogy így. Felénk, a Sárréten, nálunk a családban. Aztán ahány ház, annyiféle töltöttkáposzta. 

Nagyon előkelően hangzik, elegáns - mint általában a franciás fogások - és nagyon egyszerű az elkészítése. Ünnepi alkalmakra biztos siker a quiche (ejtsd: kis), azaz a francia töltött pite. Ha pedig rákkal készítjük, garantáltan finom lesz.

Argentin vörös rákot vettem elő a mélyhűtőmből: nagyon kényelmes, mert hámozott és nyersen fagyasztott, ami fontos, mert sokkal finomabb, mint az előfőzött rákok. Érdemes 1-2 órát pácolni, só, zúzott fokhagyma, chilipehely és citromlé sgeítségével.

Kevés olajon megpárolom a rákokat - pár perc elég nekik és félreteszem hűlni.

A sütőt bemelegítem 180 fokra légkeveréssel és nekilátok a rétestészta előkészítésének, ami igazán egyszerű: a nedves konyharuhára fektetett réteslapokat egyenként olvasztott vajjal bekenem egy ecset segítségével és a piteformába rakom. Rá a következő vékony lapot, kicsit elforgatva téve a tálba és így tovább, általában nyolc réteslapból áll egy csomag. 

Egy nagy doboz /500 grammos/ jó minőségű mascarponét elkeverek egy tojással, 5 dkg reszelt pecorino sajttal /vagy parmezánnal/, sózom, borsozom, ízesítem még egy kis provanszi fűszerkeverékkel. Egy kis tejszínnel lazítom a masszát, majd belekeverem a rákot - olyan nagyok voltak, hogy két-három darabba vágtam. A rákok ízes sütőzsiradékából is adtam egy kicsit a keverékhez, majd a piteformában várakozó réteslapokra öntöttem. A réteslapok kilógó széleit ráhajtogattam.

A sütőben 30-35 perc körüli időt töltött a tál. Amikor elkészült, a kikapcsolt sütőben hagytam a tálalásig, jó meleg is maradt. 

Nagyon guszta lett a ropogós quiche, a tányéron is jól mutatott a lazac és a párolt zöldségek mellett. Önmagában is kitűnő előételnek vagy könnyű vacsorára kínálva.

A garnélás quiche hozzávalói: 1 csomag rétestészta, 5-6 dkg vaj, 25 dkg tisztított, nyersen fagyasztott garnélarák, 500 g mascarpone, 50 g pecorino vagy parmezánsajt, 0,5 dl tejszín, 1 tojás, só, bors, chilipehely, 2-3 gerezd fokhagyma, provanszi fűszerkeverék, citromlé, a rákok sütéséhez olaj.

Elsősorban tisztázzuk, mi is az a cataplana: két összekapcsolt félgömbből álló főzőedény, Portugáliából, közelebbről a déli Algarvéből származik, hasonlít a magyar diszkoszra. A portugálok szívesen készítenek benne egytálételeket. Ez a cataplana évekig feküdt a spájzom legfelső polcán - épp itt volt az ideje, hogy kipróbáljam.

A kipróbálást tengeri dolgokkal képzeltem el, mintha Portugáliában lennénk. Csodás fadobozos, nyersen fagyasztott héjas nagyobb spanyol rákok, kagyló /héj nélküli/ és két szelet lazac volt a kiindulás. Szükségem volt még hagymára, fokhagymára - már kapható a friss, idei is - és olivaolajra.

 De helyezzük az egészet egy kis krumpli-alapra, egy löttyintésnyi olivaolajra egy nagy, apróra darabolt hagyma és négy vékonyra szeletelt burgonya került.

 Erre tettem a feldarabolt lazacot, egy kis édes chiliszósszal megöntözve - fúziós lesz ez az étel, akárki meglássa... 

 Következtek a kagylók és a rákok, két fej új fokhagyma cikkekben, majd bőségesen meglocsoltam paradicsomszósszal, ami csak egy kis sóval és borssal lett ízesítve. Néhány kanál vizet adtam még hozzá.

 A két félgömböt összezárva a 180 fokra előmelegített sütőbe raktam a cataplanát. Kb. egy óra hosszáig tartózkodott odabenn.

 Egész jól nézett ki az elkészült étel, amelynek neve sincs, de finom lett.

Apró szépséghiba, hogy a sütés végén ellenőrzésképpen kinyitott cataplanát többé nem tudtam összecsukni... Ezt még meg kell szerelni, hogy jobban bírja a strapát, mert érdemes lesz benne sütni-főzni.

 A ricottát nagyon szeretem, keresem az új felhasználási módokat. Ezt a ricottás palacsinta receptet is jónéhány itthoni és külföldi leírás alapján állítottam össze és elmondhatom, hogy régen nem volt részünk ennyire finom palacsinta-ízélményben.

A kiindulási anyagok: 250 gramm ricotta /jó minőségű, lehetőleg olasz/, 2 tojás, 50 g cukor, 1 csomag vaniliás cukor, 1/2 dl tej, reszelt citromhéj, 150 g liszt, 2 teáskanál sütőpor, csipet só. A kristálycukorba vaniliarudakat dugtam, így mindig finom illatú a cukor.

Először felvertem géppel a kettéválasztott tojások fehérjét a cukor felével és csipetnyi sóval. Egy másik keverőtálban összekevertem a ricottát a tojássárgákkal, a maradék cukorral, vaniliás cukorral és tejjel. A lisztbe kevertem a sütőport és belereszeltem két citrom héját is. 

 A keveréket hozzáadtam a folyékony masszához, majd szilikon spatulával részletekben óvatosan belekevertem a felvert tojáshabot.

 Félórát állni hagytam, majd próbasütést végeztem. Vaj és sütőolaj keverékébe egy kis merőkanál palacsintatésztát engedtem és közepes hőfokon megsütöttem előbb az egyik, majd a másik oldalán, kb. két-három perc alatt. Amikor barnulni kezd, már jó is. Puha a palacsinta, ezért óvatosan kell fordítani. Megkóstoltam és finomnak találtam - úgyhogy kezdődhetett a sütés.

 24 cm átmérőjű serpenyőmben három darab sült egyidejűleg, így kényelmesen elfértek a palacsintácskák.

 Elég szép mennyiség lett belőle.

A ricottás palacsinták mellé áfonyalekvárt, illetve juharszirupot kínáltam.

Mivel sok ricotta és csak kevés liszt került bele, ezért isteni könnyűek és nagyon finomak lettek a palacsinták - nem mellesleg sokkal egyszerűbb volt a sütésük, mint a hagyományos módon készült palacsintáké. Expressz minőségi desszert! Azt hiszem, még sokszor fogom készíteni.