Két nap tanulmányi szabadság a napsütéses novemberben maga a mennyország! A második nap reggelén minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül szaladtam át (Nem, nem szószerint! 20 km nekem futásban kb. húsz évig tartana) a szomszédos városba, ahol a http://lepcsankparty.blog.hu/2013/11/03/pisztrangparty_anica_subrosa

című posztban említett húsbolt felé vitt az utam. Nem sokat hezitáltam, vettem 1,2 kiló vaddisznóhúst, aztán beugrottam a piacra, ahol olyan, a háztartásba nélkülözhetetlen dolgokat vásároltam, mint articsóka, gránátalma és gránóhagyma, és amiknek a mai poszthoz semmi közük.

Hazaérve csináltam egy vaddisznóragut sárgarépával,petrezselyemmel, zellerrel, borókabogyóval, babérlevéllel és fokhagymával, de ezt nem részletezem, aki nem tud ilyesmit főzni,olvassa el Mitzi posztját:

http://lepcsankparty.blog.hu/2013/09/04/nyul_vadasan_mitzi_von_kuche

Nem tudom, voltatok-e már úgy, hogy nem maga a főétel volt, amire igazán vágytatok, hanem a köret, mintha megcserélődtek volna a szerepek az ételben.  Nálam most nem a vaddisznón volt a hangsúly, na nem mintha minden másnap azt ennénk, de mégis a krumplifánk volt a lényeg.

Nem szeretem, ha monotonná válnak a dolgok, márpedig valljuk be, jellemzően viszonylag kevés köretfélét használunk. Muszáj néha megtörni a krumplipüré-sültkrumpli-rizs-főtt tészta-nokedli kört, hogy megtanuljuk az újbóli rácsodálkozást ezekre is és a valami más-ra is.

Mivel amikor a fánknak nekifogtam, akkor már kb. másfél órája skype-oltunk blogunk egyik törzskommentelőjével, Dömbivel, úgy gondoltam, ő biztosan tudja,mennyi liszt fér egy bögrébe (a helyes válasz nem az, hogy egy bögrényi), nekem meg nem kell előkaparnom a ritkán használt konyhai mérleget. Dömbike mért: 16 deka. Infót átnyomta skype-on Svejcból, gondoltam, útközben a főn nem vitt le belőle másfél dekát virtuálisan sem, úgyhogy két és fél bögrényi lisztet kimértem, hozzáadtam egy tojást, fél póréhagymát aprítva, sót (én jó sokat), aztán frissen főtt és forrón áttört kb. 40 deka burgonyát és másfél deci cukros tejben felfuttatott élesztőt.  Összedolgoztam, megszórtam egy kis liszttel és lefedve a konvektor tetejére tettem kelni. Amikor duplájára nőtt, elnyújtottam, ragadt mint a fene, de nagy nehezen a nagy (krumplispogácsához használt) szaggatóval kiszaggattam és - ne röhögjetek! - a kerámiabevonatú wokban egyik oldalát fedő alatt, a másikat fedő nélkül kisütöttem. 

Wokra visszatérve: tudom, mire használják, de én szinte mindenre: készítek benne édes-savanyút, sütök krumplit és bármi mást is, mert olyan jól megül a közepében a zsiradék és ha a fedőt ráteszem, az alakja miatt jól átjárja a gőz az ételt.

No, sok a duma, mondaná apám, nem is szaporítom tovább a szót.

A póréhagymás krumplifánk naggggggyon jó, nemcsak köretként, de magában is. Frissen is, másnap is. Másnaposan nem teszteltük, én olyankor citromos tárkonyos nyírségi levest kívánok, de erről máskor.

Két fotót készítettem. A felsőt másnap, nappali természetes fényben, vaku nélkül, az alatta láthatót még akkor este 8-kor, amikor elkészült ragu, fánk, minden. Értelemszerűen azok, akik hiperszenzibilisek a fotótechnikai megoldásokra, ne görgessenek le a második képre! :) Speciel nekem a második jobban tetszik.

Először Franciaországban találkoztam vele, Bordeaux városában. A Garonne folyón hajókázva francia ismerőseink repesve várták a rozé kacsamell tálalását, mondván, ez igazi francia specialitás.

Nagy volt a csalódásom, mikor kiderült, hogy a feltálalt kacsamell gyakorlatilag nyers volt, még a bőre sem pirult meg. Azt hittem, ennek ilyennek kell lennie – a franciák már csak értenek a gasztronómiához – és sokáig kerültem ezután. Aztán netes kalandozásaim során csak kedvet kaptam hozzá és elkészítettem magam.  Aztán újra és újra, egyre tökéletesítve, mert láttam, hogy a sütési időtartamok igen változatosan szerepelnek a receptekben. Most, jó pár rozé kacsamell elkészítésén túl, már le merem jegyezni saját verziómat.

Két szép szatmári hízott kacsamellet vettem, összesen 75 dkg volt a súlyuk.

Beirdaltam a bőrét keresztben, meghintettem borssal, szárított rozmaringgal, majd bekentem zúzott fokhagymával és besóztam. Így állt szobahőn 1-2 órácskát. 

Amikor eljött a sütés ideje, előmelegítettem a sütőt 180 fokra, majd egy vastagabb talpú serpenyőt szárazon felhevítettem a tűzhelyen és bőrével lefelé beleraktam a kacsamelleket. 10 percig sütöttem, eleinte lefedve - elég sok zsír sült ki belőle. 10 perc után húsfogó csipesszel megfordítottam őket és további 5-6 percig sütöttem a húsos felüket, időnként a széleket is. 

Ezután leöntöttem a kacsazsírt a serpenyőből és a nyelét alufóliával beburkolva uzsgyi, ment az előmelegített sütőbe 8-10 percre. Különböző állapotúra sütve szeretjük: jómagam inkább valóban rozéra, a családfő kissé jobban megsütve, így többször be-belestem a sütőbe (még a maghőmérőt is igénybe véve), mikor jön el az igazság pillanata. Az én adagomat cirka három perccel hamarabb szoktam kivenni.

Sütés után néhány percig pihentettem, többször megforgatva, hogy értékes levei ne távozzanak, aztán már csak a szeletelés volt hátra. 

A rozé kacsamell mellé birsalmakompót készült. 

A birsalmákat meghámoztam, mosás és feldarabolás után citromos vízbe kerültek, hogy ne barnuljanak meg. A főzővízbe a citromdarabokhoz 1-2 evőkanál cukor, pár szem szegfűszeg, pici szerecsendió és egy csipet őrölt fahéj került és nagyon hamar meg is puhult a birsalma. 

A  kacsamell méltó kísérője lett, de azért egy kis arborio rizset is pároltam hozzá. A  kacsa bőre csodásan megpirult, levekben gazdag, nem száraz, puha és zamatos kacsahúst kaptunk, amihez kiválóan illett egy pohár pezsgő.

És végül egy másik sütés, a kevésbé rozéra hagyott kacsamell. Kedves bordeaux-iak, idefigyelhettek...

Nos, kedveseim, ma féléves a lepcsánkparty. Köszönöm, hogy azzal a jó hírrel ünnepelhetjük, hogy átléptük a 20.000 lapletöltést! :)

Várlak benneteket továbbra is!

Temetőlátogatás volt a program ezen a hétvégén, két héttel Halottak Napja után. Az, hogy lerójuk a tiszteletünket elhunyt szeretteink sírjánál, többet érdemel annál, minthogy napra pontosan az ünnepen, soványkutyafuttában körülnyargaljunk 5-6 temetőn, mintegy kötelességtudó módon. Mi inkább elhúzzuk több hétvégére a dolgot, de olyankor tényleg rászánjuk az időt. Meg egymásra is.

A szüleim légvonalban 80 kilométerre laknak tőlünk, pár éve, már nyugdíjasként úgy gondolták, itt az ideje a változásnak és az Alföld közepéről az egyik legjobb bortermő vidékünkre, a Kopasz-hegy lábához költöztek, egy csendes, tiszta levegőjű kis faluba. Ritkán találkozunk, de olyankor tényleg együtt vagyunk. Nálunk ilyenkor nem szól a tévé, hanem kártyázunk, társasjátékozunk, szövegelünk, vihogunk. És élvezzük az együttlétet, amiről az ember soha nem tudhatja, meddig van rá alkalma.

Ez a hétvége másról szólt, de az is hozzátartozik egy család életéhez, hogy néha elkomolyodjunk. 

Viszont a 3 települést érintő temetőlátogatás, meg az, hogy Anyuéknak időben vissza kellett indulniuk, azt is jelentette, hogy olyan ebédet kellett készítenem, aminél előre tudtam dolgozni. Ezért csináltam hidegsültet és salátát.

A jó darab csontnélküli karajt csigavonalban szétvágva nagy téglalappá szabtam, rápakoltam egy póréhagymából, paradicsomból, juhtúróból, reszelt füstöltsajtból, olivabogyóból készített masszát, egy szál lókolbászt, majd felcsavartam, összekötöttem, forró zsiradékon (most kókuszzsír volt) körbepirítottam, és utána lefóliázott tepsiben készre sütöttem.

A salátához megfőztem 30-40 deka orsótésztát, közben egy szép nagy darab céklát felkockáztam és azt zsiradékon megpároltam. Utána felengedtem kevés (tán egy-másfél deci lehetett?) vízzel és fedő alatt majdnem puhára főztem. Almaecetem, sherryecetem, balzsamecetem van itthon, a receptben, amiből ötletet merítettem, pont nem ezek szerepeltek, hanem borecet. Sosem ijedtem még meg ilyesmitől, úgyhogy 2 evőkanál almaecettel és 1 evőkanál balzsamecettel kiegyeztem magammal, egy kanál mézzel még megcsurgattam (ha méznél lehet olyan hogy púpos evőkanál, akkor ez az volt), sóztam, borsoztam, egy pohár joghurtot hozzákevertem és kis idő múlva lefedve még főztem, amíg teljesen megpuhult. Nagyon szép rózsaszín lett. Ahogyan a tészta is, amihez még langyosan hozzáadtam, egy kis felkockázott füstöltsajt és némi reszelt répa társaságában. 

Nekünk tetszett.

Nektek? 

(Mondjuk, a blog azon olvasói közül, akik néhanapján szánnak pár karaktert véleménynyilvánításra, jó eséllyel meg tudom jósolni, ki kap sokkot a tészta láttán. De pukkadjanak a polgárok! :D )

„A bánat, a bánat feltámad, és nem menekülhet el senki.

Jajj, de nehéz most boldognak lenni. Vasárnap

csak nyomom az ágyat, és nem nyújthat vigaszt már semmi,

túl gyenge vagyok, pedig erősnek kellene lenni,

túl gyenge vagyok, pedig erősnek kellene lenni.

Könnyek tengere, keserűség vize patakzik arcomon,

folyjon csak - sajnálom magam.

Engem nem érdekel, hogy mit akarsz tőlem,

egyedül maradtam, ne kérj belőlem már többet.

Úgy fáj! Hogyha kimondom, fáj, mert véresre sebzi a számat.

Úgy fáj! Hogyha magamban tartom, mert beteggé tesz már a bánat.”

https://www.youtube.com/watch?v=hphzI7Ubl1k&feature=related

És akkor, miközben együtt ordítottam a Vad Fruttikkal az elmúlt időszak minden elröhögött szomorúságát, elkezdett ömleni a könnyem. Pár perc múlva, mire felkockáztam a nagy fej hagymát, éreztem, a legjobb pillanat volt elkezdeni ezt a levest.

Szeretek hagymát pucolni, mert ilyenkor nem látszik, ha másért sírok. Elég sok hagymán induló ételt készítek ennek okán, viszont két étel között a családom is ritkán lát bömbölni, megtartom magamnak fájdalmaim jelentős részét. Vagy kiírom. Adott esetben összekötöttem a kellemetlent a hasznossal. Így legalább kaptok egy receptet, amit másnaposság ellen is nyugodtan bevethettek, jó gyógyírt jelent.

A bánatom oltárán feláldozott hagymát olajon megfuttatom feldarabolt sok sárgarépával, petrezselyemmel, temérdek gombával, kukoricával, majd liszttel megszórva kicsit pörkölök rajta. Szeretem ezt a részét a főzésnek, olyan Élet-illata van az ételnek ilyenkor, ami magadhoztérít, visszapofoz a valóságba, a répa édes illatáról eszedbejut, hogy azt a ki tudja, mennyi időt édesen kell megélni, mert ha odakap, nem biztos, hogy helyre tudod hozni. Bekúszik az orrodba a petrezselyem aromája, mosolyogva beleszippantasz, otthon-illat. Kicsi sava-borsát megkapja az étel, néha az „Ördög Fűszere, a delikát” is ízesít csipetnyit rajta. Tudod, hogy káros, tudod, hogy nem kéne, de nem lehet szabályosan élni minden pillanatban, mert felőröl.

A hús öröme áthatja felnőttlétünket, nem maradhat ki a levesből sem. Ahogyan, amit eszel, sokat elárul rólad. Jóízűen habzsoló ember láttán mosolyra húzódik a szád, még az emlék is kedves, bár nincs idő elmerengeni. Mehet a marha, a pulykacomb vagy bármi más hús felkockázva a zöldség mellé, kicsit pirulnak együtt, keringőt járva a fazékban, kényszerű társbérlőkből ölelő szeretőkké válva végül.

Mikor a hús kifehéredett, kevés kakukkfüvet, bazsalikomot, vagy más illatos fűszert teszek bele, facsarok rá citromlevet, kevés vízzel felengedem, utánaízesítem, és míg fő, végiggondolom, hogy tulajdonképpen mi is az óriási baj,  ami megint arculcsapott, hiszen

https://www.youtube.com/watch?v=5lizUtII0Yg&feature=relmfu

Mire harmadjára meghallgatom, rájövök, hogy megint hagytam, hogy a stressz, a fáradtság és a talán túlzott érzékenység majdnem elvigyen a végpontig, ami a sírógörcsből sírógörcsbe tántorgással zárul. Persze, szigorúan kétszemközt.

Mire átértékelem magamban a dolgot, megfő a hús és a zöldség, felönthetem tejjel – és olykor egy kis plusz kalóriaként tejszínnel is – a levest, majd összeforralom. Jó sűrű, zöldséges-tejes-savanykás leves, megnyugtatja a testet és az elgyötört lelkeket.

Grízgombóc járna bele, juszt sem teszem, sikerélményt még nem adott és én kudarckerülő vagyok. Zsemlegombócot főzök inkább, arra szedem tányérba a zöldséges csodát.

Míg megterítek, rájövök, túlélésre születtem. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy visszatért az életkedvem, mert ez az én dalom:

https://www.youtube.com/watch?v=ttVaRKd6Mbg

Újragondoltam. A levest is: megcsináltam nyúlból, hihetetlen finom lett. Persze, grízgombócot mai napig nem tudok csinálni, tiszta szégyen: majd' 20 éve vagyok háziasszony, bármilyen rafinált ételre képes vagyok, de a grízgombóc tényleg kifog rajtam. (Valaki elmondhatná, hogy is kell.) 

Ím:

És a bónusz:

 PS: Amikor ez a poszt először megjelent, egy kommentelő epésen azt mondta, öngyilkosok lesznek tőle az olvasók. Innen üzenem: a sértésnek szánt mondatot nagy dícséretnek veszem.

Ritka szép borjúhúsra akadtam - olyan világos volt a színe, hogy a kasszásnő két hentest is odarendelt, nem sertéskaraj-e igazából - de valódi borjú volt, mégpedig lapocka.

Márpedig ebből bécsi szeletet kell készíteni. A gondolatot tett követte: szép vékonyra felszeleteltem a lehártyázott húst. Finoman megveregettem a klopfolóval, besóztam és fél órára állni hagytam.

Amikor közeledett a vendégek érkezésének ideje, következett a panírozás: liszt, felvert tojás, panírmorzsa. Tapasztalatom szerint nem jó, ha hosszasan áll a bepanírozott hús, ajánlatos rögtön megsütni. A  fölös morzsát érdemes lerázogatni a szeletekről, hogy ne kerüljön a sepenyőbe, mert könnyen megéghet.

Bő és kellően megforrósított finomított napraforgóolajban kezdtem sütni, csak 3-4 szeletet belerakva a serpenyőbe. A lángot közepesre mérsékeltem és fedővel lefedve türelemmel sütöttem a hússzeleteket, majd megfordítás után erősebbre véve a lángot addig, amíg kellemes színű nem lett. Ekkor már nem kell lefedni a serpenyőt.

Dupla papírtörlőre szedtem ki a megsült húsokat, leitatni a zsiradékot. A legjobb sütés után azonnal tálalni - késésre hajlamos ebédvendégek számára nem ajánlott - zaftos, nem száraz, puha és zamatos hús a végeredmény.

A régiek mindig citromszelettel tálalták a borjú bécsit - érdemes e hagyományt követni (és rá is csöpögtetni kis citromlevet a húsra). Krumplipüré volt a körítés hozzá meg egy kis rántott gomba, első fogásként pedig birsalmaleves.

Az élet úgy hozta, hogy a borjú bécsi ebéd másnapján Bécsbe utaztunk pár napra, így autentikus bécsi szeletet is volt alkalmam enni egyik kedvenc kisvendéglőnkben, mégpedig a klasszikus krumplisalátájukkal (ezt még meg kell tanulnom...).

A Minoriták temploma

Levadásztam,megszereztem. Halványlila segédlövésem nem volt az ízéről, de a tévében látott recepttől bizsergett az agyalapom, úgyhogy ki kellett próbálnom.

Édesköménysaláta 1.0:

Az édesköményt uborkaszeletelőn vékonyra szeltem, majd jeges vízbe tettem, hogy ne puhuljon meg,legényesen ress maradjon.Csirkemájat sütöttem,közben két zsemlét felkockáztam, sóval, borssal,köménnyel fűszerezve megforgattam olivaolajban és sütőpapírra téve megsütöttem, kb.15 perc alatt.

Amikor készen volt, tálba tettem a krutonokat, egy fej feldarabolt retket, a csirkemájat és az édesköményt, majd egy kis balzsamecettel ízesítettem és még egy kis olivával átforgattam. (piros retekkel lett volna igazán mutatós, de azt sajna, nem találtam.)

Eddig az eredeti recept. Persze, valami hiányoltam belőle, úgyhogy kis bazsalikomlevéllel, reszelt lime-héjjal és egy nagy fej lilahagymával felturbóztam.

Konklúzió:

Nem volt rossz, de a májat nem fogjuk belőle hiányolni legközelebb,helyette valószínűleg sajtot kap és valami joghurtos öntetet.

Tartottam az édesköménytől,de az az enyhe ánizsos íz tényleg nem rossz. Cirka 4 liternyi salátát 20 perc alatt majdnem teljesen sikerült elpusztítanunk, kevéske sült oldalassal, finom, illatos málnalevest követően. A'sszem, a kóstolási szakasz után jöhet a kísérletező, úgyhogy gyűjtöm a varációkat egy témára és ha legalább 5 különböző karakterűt sikerül összehoznom,közreadom.

Régóta szemezgetek már ezzel a furcsa nevű olasz tésztaétellel. Elméletben sokat tudok róla, de még sohasem készítettem és arra sem emlékszem, ettem-e valaha mediterrán kalandozásaim során. Azt írják, pofonegyszerű az elkészítése - akkor meg pláne itt az ideje kipróbálni.

Egy hőségriadós vasárnap délben érkezett el az idő az aglio e olio megvalósítására. Az isteni szikra akkor jött, amikor egy zacskó linguine olasz durumtésztát találtam a spájzban, bár spaghettit kerestem - a linguinét különösen szeretem. Érdekes, hogy az ugyanolyan összetételű, de különböző formájú, alakú tésztafélék bizonyos ételekhez jobban passzolnak. A linguine ez esetben még jobb is, mint a spaghetti: a lapos vékony tésztaszálakon jobban megtapad az olajos mártás.

A tésztát megfőztem sós vízben a szokásos al dente puhaságúra (vagy keménységűre - foga válogatja). Az olasz tésztát, mivel durumlisztből készült, nem kell leöblíteni főzés után. Egy nagyobbacska serpenyőben fél deci olivaolajat melegítettem (nem túl forróra), majd három gerezd összenyomott fokhagymagerezdet szórtam bele. Pár percig pirítottam, amíg pasztellszínű nem lett, utána fél csomó apróra vágott zöldpetrezselyem következett. A tüzet elzártam közben és egy perc múlva már bele is borítottam a serpenyőbe a leszűrt linguinét. Alaposan össze kell forgatni, hogy az olajos mártás jól bevonja a szálakat.

Ezután néhány dekányi pecorino sajtot reszeltem rá (de a parmezán vagy a grana padano is ugyanolyan jó), és ezzel is összekevertem. Tálaláskor pár csepp friss citromlevet ajánlanak az olaszok a tésztára csöpögtetni. Kipróbáltam: tényleg úgy az igazi. Nagyon egyszerű, nagyon gyors és nagyon finom a pasta aglio e olio.

De nem magában ettük a fokhagymás-olivaolajos-petrezselymes-parmezános tésztát, hanem néhány guszta királydurbincs kíséretében. Ma nem a halak a főszereplők, de azért megemlítem, hogy fokhagymás fűszervajat tettem a hasukba, olivaolajra fektettem őket és egy szál karikára vágott sárgarépát is közébük szórtam. A grillsütőben 15-17 perc alatt tökéletesek lettek, a répa is szépen megpirult. Ezalatt kikevertem a salátaöntetet a madársalátára. Mindössze 20 percet kellett erre a nagyszerű ebédre szánnom.

A legközelebbi alkalommal pár guszta tigrisrák kísérője lett az olasz fokhagymás-olajos tészta.

Az aglio e olio felkerült az étlapunkra.

Tudtam, az első találkozásunkkor, hogy kell nekem! Minden érzékemet rabulejtette, nem bírtam vele betelni, egyszerűen függő lettem. A juhtúrós sztrapacska az az étel, amit az évnek kb. 200 napján meg bírnék enni. Hiába no: nem baj, ha sok, csak jó legyen! 

Főzni munka, játék, szórakozás,kikapcsolódás, hobbi,szenvedély. Van, hogy agyonbonyolítjuk, máskor vadul fűszerezünk, néha viszont a legegyszerűbb megoldást kell választanunk. Egyszerúen, egyenesen,őszintén, aztán lesz, ami lesz.

A juhtúrós sztrapacska - fontos hangsúlyozni, hogy az,mivel maga a sztrapacska eredendően káposztásétel - lenyűgözően egyszerű. Sűrű nokedlitészta, belereszelve krumpli, kevés juhtúró a tésztáját sem rontja el.

Kifőztem,majd zsiradékon, hozzáadott sok-sok, sőt rengeteg juhtúróval kissé összepirítottam, aztán zuhh, bele a megdinsztolt lilahagyma és nagy adag húsos szalonna, kisütve, az étel megkoronázása pedig a tejföl volt.

Komment a szakmai zsűri elnökétől: "Csajom, ez tuti lett!" :)

Már megérte.:)