Véletlenül beúszott 6 pisztráng a szatyromba egy remek kis húsboltban, amit nemrég fedeztem fel. Nem lehetett könnyű dolguk,mert elég fagyos hangulatban voltak, de az esetek kis százalékában (mondjuk, 0,00000001) tudok türelmes lenni.

Miután kiolvadtak, biztos ami sicher alapon késsel végigtisztogattam őket, aztán interjúzás módszerével, kis mintavétellel csináltam egy felmérést a családban, zavarja-e őket, ha nem csonkítom meg a halakat, ezáltal nem veszítik el a fejüket. Az egyik tesóm azt mondta, ha nem pislog, maradhat a fő, közben valaki azt javasolta, borítsak kosarat a halak fejére, hogy ....áh, ezt inkább nem részletezném.

Nos, leitattam a nedvességet a halak bőréről, aztán citrommal végigdörzsöltem kívül-belül, utána sóztam, majd megtöltöttem a hasüregüket. Ehhez fokhagymát, citrom levét, olivaolajat, borókabogyót és igazi fűszernövény híján egy-két csipetnyi szárított bazsalikomot eldörzsöltem mozsárban,aztán tejföl és snidlinges vajkrém (sajtkrémsajt helyett mellényúltam zöldhajnalban a boltban) keverékével összedolgoztam, meg adtam neki kétféle olivabogyót felezve. Közben szárazon pirítottam szezámmagot szeletelt mandulával és miután a megtöltött pisztrángokat sütőtálba fektettem, felső oldalukat megpaskoltam a pirított magokkal. 

25 perc helyett mindjárt sikerült 35 percig sütnöm alufólia alatt, mert a gyerek Elvis Presley-t hallgatott, én meg erre annyira táncoltam pakolászgatás közben, hogy kiment a fejemből a hal (mondtam már, hogy imádom a képzavarokat, vagy rájöttetek magatoktól?). Mindegy, reméltem, hogy nem fárasztom el a túlsütéssel, gyorsan lekaptam az alufóliát és kicsit pirítottam rajta.

Innentől már csak a köret maradt, az nálam nem kíván nagy koncentrálást: gombaszósz, párolt thai zöldségek, kis fűszeres krumpli, aztán csak a várakozás, hogy ideérjenek a tesóim és nekiessünk, mint Pista bácsi szombat este a kocsmaajtónak.

Egy kedves Kartárstól kaptam az ötletet, házi pestot készíteni. Igazából már régóta szemeztem a dologgal, mert az üveges bolti pestok egyikénél sem érzem igazán azt az ízt, amit elképzeltem magamnak. Hát tessék, csináljuk meg akkor a magunk ízlése szerint.

A genovai módra készített pesto mellett döntöttem némi szakirodalmazás után. Kell hozzá egy cserép bazsalikom, fenyőmag, parmezánsajt, olivaolaj és fokhagyma. Csupa-csupa egészséges és finom dolog.

Az arányok vonatkozásában teljesen eltérő adatokat olvastam, így aztán a kóstolás ősi módszeréhez folyamodtam a készítés során. A szakértők kis kő- (gránit, márvány, stb.) mozsár használatát ajánlják, de ilyenem még mindig nincs - csak egy régi ígéret rá....  Úgyhogy kipróbált RoboChéf aprítógépemet használtam az összekeveréshez.

Legelőbb megpirítottam a fenyőmagot száraz serpenyőben. Két 5 dekás csomagot pirítottam meg, így lett összesen 8 deka belőle (a hiány a kóstolás miatt keletkezett, mivel nagy kedvelője vagyok a pineamagnak).

Két szép nagy gerezd fokhagymát tettem először a gépbe, majd 1-2 másodperces aprítás után jöhetett is a pirított fenyőmag. Ezután következett a parmezánsajt. Mivel pecorino romano volt idehaza, abból reszeltem (legalább olyan jó, mint a parmezán). Kb. 4,5 dekát bírtam reszelni, aztán elegem lett belőle - úgyhogy ennyi ment a pestoba. A RoboChéffel kevertem megint 2-3 másodpercig.

Ezután következett a bazsalikom: kb. 25 levelet téptem a növénykéről és hozzáadtam a keverékhez. Ezzel is megforgattam  kicsit, végül részletekben hozzáadtam a finom extra virgen olivaolajat, összesen cirka fél decit és pár másodpercig forgattam megint.

Újabb kóstolás után úgy találtam, nem árt még némi bazsalikom bele, úgyhogy teljesen megkopasztottam a bazsalikomnövénykét. Mindig csak pár rövid másodpercig járattam a RoboChéfet, mert egyrészt a pesto akkor jó, ha rusztikus, némileg darabos, másrészt úgy olvastam, hogy a hosszas keverés nem tesz jót az ízének.

El is készült a házi pesto: kis üvegcsébe tettem, a hűtőben tárolva 3-4 alkalomra is elegendő lesz. Hát ez egyáltalán nem bonyolult: hamarabb is eszembe juthatott volna.

Ebédre már ki is próbáltuk a friss házi pestot egy kis linguine ízesítésére. A linguine pedig a lepényhalfilé és tigrisrák körítése lett. A pesto nagyon finom ízű: érdekes, hogy kissé borsos az íze - pedig semmi bors nem került bele. Nem tudom eldönteni, hogy a fenyőmag vagy a bazsalikom miatt?

Minden családban vannak kultikus ételek, nálunk mindenki kicsit Popeye lélekben. Vagy az szeretne lenni. 

A spenótfőzelék (ha urizálni akarnék, írnám, hogy paraj, de nem) olyan kaja, amit apánk, anyánk és mi, három testvér is imádunk. Ha telefonon beszélünk és azt mondom, spenótfőzeléket csináltam, halk, sőt elhaló ahhh a reakció. 

Most, hogy két testvérkém egyike várhatóan X ezer kilométerrel fog élni, az együtt töltött utolsó hétvége második napján csináltam magunknak spenótfőzeléket. 

Nincs kiskertem. Lehetne, de nincs. Hely van, idő nincs. Majd ha nyugdíjas leszek és ráérek búzát kapálni és mákot kaszálni, akkor friss spenótlevélből fogom készíteni a főzeléket, addig marad a parajpüré. 

Vaj és pár csepp olivaolaj keverékén 4-5 gerezd aprított fokhagymát megkergetek, amikor már jó illata van, hozzáadom a spenótot. Amíg párolódik, sóval, borssal, szerecsendióval ízesítem, áztatott kenyeret morzsolok bele, egy tojás sárgáját elkeverem benne. Én ilyenkor szoktam a mohóság bűnébe esni és még egy kis fokhagymával fokozni az élvezeteket. Ha a spenót szép egynemű, megpárolódott, kóstoláskor elalélok az ízétől ÉS/DE még nem sült oda az alja, akkor kevés tejszínnel felengedem. Vagy sokkal. Összeforralom és kész.

Mi nem esszük tükörtojással, bár a legtöbb helyen úgy dívik.

Én bármivel megeszem, vagy bármi nélkül. 

Most a tesóm kérésére pirítóssal csináltam, az előző napi ebédből kimaradt pirított mandulát és szezámmagot meg sajnáltam volna kidobni, úgyhogy az még feltétként a főzelék tetején kötött ki. 

Itt van az ősz, itt van újra... s vele a gombák, a kedvenceim. Könnyű a hegyvidéken, erdő mellett élőknek, csak kiszaladnak, leszedik, s frissen (a megfelelő gombaismeret birtokában!) elkészíthetik. Nagyobb városokban nem ilyen egyszerű a gomba beszerzése - feltéve, ha nem kizárólag az egész évben kapható egyen-csiperkét szeretnénk enni. Adott a helyi piac vagy vásárcsarnok, ahol nem is mindig a legfrissebb gombák, ámde bizonyosan igen magas árakon szerezhetők be. Továbbá adottak a különböző boltláncok üzetei, ahol meglepő módon olykor jó minőségű és friss áru szerezhető be. Ez a gusztusos sárga rókagomba egy ilyen üzletből való.

Mivel csak 25 dekát vettem belőle, kevés volt gombalevesnek vagy főételnek adni öt fő részére, így adódott az ötlet, hogy a gyönyörű királydurbincsok mellé fogom elkészíteni körítésnek, mártásnak, ki hogyan óhajtja.

Felaprított fehérhagymát olajban fonnyasztottam, majd rádobtam a megmosott és kisebb darabokra szeletelt rókagombákat. Pár percig pirítottam, majd aprított rozmaringlevelekkel, sóval, őrölt rózsaborssal és egy gerezd zúzott fokhagymával ízesítettem. Fedő alatt pároltam néhány percig, majd megkóstoltam. Úgy éreztem, hogy egy kis provence-i fűszerkeverék meg egy leheletnyi cukor nem árt neki.

Amikor puhának éreztem a gombát, megszórtam egy pici liszttel, majd egy kis tejfölt adtam hozzá, ezzel még összerottyantottam pár percig. (Általában tejszínt használok ehhez az ételhez - de mit csináljak, ha vasárnap nem volt otthon. Ezért már csak nem megyek boltba...)

A royal durbincsokat megmostam (mivel tisztítva, lepikkelyezve vettem, azzal nem kellett foglalkoznom) és sóval - citromlével behintve félórára állni hagytam. Ezután olivaolajjal kissé belocsolt sütőpapíros sütőlapra helyeztem, a hasukba fokhagymás fűszervajat raktam és kívül-belül megszórtam citromfüves halfűszerrel. A halak tetejét is meghintettem olivaolajjal és amikor itt volt az idő, mehettek a grill alá. Összesen kb. 15 percet töltöttek a grillsütőben (forgatásos, 1. fokozat) és már el is készültek. Imádom, hogy olyan gyorsan elkészül ez ebéd ezzel a módszerrel!

Ezalatt volt idő egy kis mediterrán kuszkuszt forró vízzel leönteni. Ez a körítés hamar a kedvencemmé vált, mert semmi teendőm nincs vele azon kívül, hogy leforrázom és egy kis vajat keverek bele.

Ilyen lett a végeredmény.

Az ötlet alfaállapotban jött: vasárnap reggel, felkelés előtt… Mi lenne, ha a sokszor készített és szeretett pisztrángot másféle módon sütném? A gondolatot gyors körülnézés követte délelőtt a spájzban, mi rejlik a polcokon – ezúttal semmi recept-előzmény nem játszott szerepet, ez eredeti, kizárólag saját kútfőből.

A két szép pisztrángot megtisztítottam, besóztam és citromlével meghintettem.  Később egy kis citromfűvel is megszórtam kívül-belül (egyelőre csak szárított ázsiai citromfüvem van, de nagyon szeretnék igazi thai citromfű növényt szerezni).

A sütéshez kókuszzsír-kockákat tettem egy ovális jénai tálba, erre fektettem a halakat. A hasüregbe azért némi vaj is került, egy felkarikázott lime mellé. Köré ázsiai zöldségkeveréket tettem: bambuszrügy, mungóbab-csíra, shitake gomba, pár szem zöldborsó, apró karfiolrózsák, némi sárgarépa és lime-darabkák. A pisztrángok tetejére is vajdarabkákat vágtam, egy kevés vizet öntöttem alá, majd fóliával lefedve ment a 180 fokra előmelegített sütőbe.

            Félidőig lefedve, majd fedetlenül, összesen jó félórát sülögettek a nagyobbacska pisztrángok, az utolsó pár percben a grillet is rákapcsoltam, hogy jó ropogós legyen a bőre. (Meg is pirult szépen.)

A körítés thai tészta saté mártással. A saté mártáshoz mogyoróvaj (földimogyoróból), kevés kókusztej és mogyoróolaj szükséges, a főtt tésztával jól összeforgatva. Finom, kissé édeskés ízű.

Finom, könnyű halétel lett a végeredmény, új ízekkel, némileg fúziósan kevert ázsiai módra.

Egy palacsintával kezdődött. Tavaly beleguberáltam az anyámtól kapott lekvárok, befőttek maradékába és felfedeztem közöttük egy ’reszelt fahéjas alma’ feliratú kis üveget. Nagyon szép volt, a sárga, reszelt alma olyan pofátlan módon csábított üvegbörtöne ablakán keresztül, hogy nem tudtam ellenállni. Megtöltöttem a palacsintát és két perc múlva elaléltam, ahogy az első falatot a számba toltam. Ilyen a világon nincs! Olyan íz, illat, ami számomra minden ellenérzést eloszlat az almával szemben, pedig amúgy nem a kedvenc gyümölcsöm. Hamar elfogyott a kis üvegnyi csoda, aznap még a gyerek sem csokis palacsintát akart enni.

Néha eszembe jutott még, hogy kéne egy kis utánpótlás, de ha anyuéknál jártunk, kiment a fejemből, ritka találkozásainkkor pedig mindig félig pakolja a kocsi csomagtartóját, de hát hozunk is-viszünk is, pont elég azt megjegyezni, kinél milyen edényt ne felejtsünk majd ott a következő alkalommal, úgyhogy a reszelt alma mindig csak otthon kezdett hiányozni.

 Amikor a minap szóbakerült és Mitzi meg Gyvy azt kérdezte, hogy készül az a jóhangzású reszelt alma, tudtam, itt az alkalom! Bár nem vagyok egy heteken keresztül befőző-lekvárkészítő típus, de azt már azért csak szégyelltem volna, hogy ennyivel ne boldoguljak.

Felhívtam hát este anyut, aki lediktálta, hogyan rakja el az almát. Most, amikor írok, az első néhány próbaüvegnyi már dunsztolódik és töltögetés közbeni kóstolás alapján azt kell mondjam, hálám örökké üldözni fogja a recipéért.

Nos, íme az alma, amiért meg fogtok őrülni és garantálom, hogy bármikor, ha másnapra kell egy üveg gyümölcs palacsintába, piskótába, simán összedobjátok.

A hozzávalók:

1,25 kg alma

1 citrom leve és héja

1 tasak Haas quittin 2:1 zselésítő

50 dkg kristálycukor

1 mokkáskanál őrölt fahéj

És az elkészítés:

Az almát meghámozva lereszeltem, én szeretek logikátlanul csinálni dolgokat, ha azok számomra valami miatt úgy jók, ezért megyek vasalás közben több kilométert (ruha kivasal, be a szekrénybe, jöhet a következő... tudom, hülye vagyok, de én így csinálom, és pont.) és ezért almát pucol, rögtön reszel, jöhet a következő módon csináltam. Közben citromlével locsolgattam, hogy ne barnuljon, valamennyi kis rózsaszín árnyalata így is lett itt-ott, de nem vészes.

Hozzáadtam a zselésítőt, és összeforraltam, utána a többi hozzávalót és forrástól számított 5 percig főztem (volt az 8 is, mert közben a laptop előttem volt és beleolvastam a mai nap komment-termésébe, de ártani nem ártott a „túlóra” az almának).

Forrón üvegbe töltöttem az elkészített almalekvárt, - kétszer megsütöttem az ujjam – aztán jó szorosan lezártam (celofánt elfelejtettem venni, úgyhogy csak natúr kupakoltamJ), majd az üvegeket száraz dunsztba tettem és most holnapig hagyom pihenni. Ha… ha meg bírom várni a holnap reggelt.

A konyhában még mindig érezni a párolódó alma és a reszelt citromhéj illatát, olyan ünnep-feelingje van a dolognak, és valljuk be, meghozta a kedvem a befőzéshez. Holnap teszek el még egy adag almát, aztán lehet, rászánom magam a többire is, csak előbb le kell vadásznom anyósom üres befőttesüvegeit. Azt hiszem, üzletelni fogok vele: három üres üvegért kap egy telit.

Kedvem támadt kijevi csirkecombot készíteni. Nem kijevi csirkemellet – a netes receptoldalak ugyan tele vannak efféle leírásokkal, de én másféle ízre vágytam: a kicsontozott csirke felsőcomb sokkal finomabb ízekkel kecsegtet, mint a sokszor már unalmas csirkemell, s ha jól emlékszem, az eredeti recept is felsőcombot ír elő.

Kifiléztem néhány csirkecombot és előhalásztam a korábban elkészített fűszervajat. A fokhagymás fűszervaj úgy készült, hogy a szobahőn megpuhult jó minőségű márkázott vajba (ez Nagyné és fiai -féle volt) és kb. 10 dekányi, alaposan belekevertem egy jó nagy gerezd zúzott fokhagymát, majd kifagyasztottam a vajat egy alufólia hengerbe csavarva. Később karikákat vágva belőle sok mindenre felhasználható.

Tehát a szétnyitott, enyhén klopfolt, megsózott-borsozott csirke felsőcomb filékbe egy-egy karika fűszervajat tettem. Megszórtam apróra vágott zöldfűszerekkel: rozmaringgal, bazsalikommal, citromfűvel. (Közben rájöttem, hogy egyenesen a fokhagymás fűszervajba is keverhettem volna a zöldfűszereket – no, majd legközelebb.)           

Ezután hústűvel jól megtűztem minden oldalát.

Következhetett a panírozás a szokásos módon, majd fedő alatt, inkább enyhén közepes lángon a türelmes sütés az egyik oldalon, majd némileg magasabbra állítva a hőfokot, a másik oldalt már fedő nélkül sütve.

Közben megfőtt a krumpli, áttörve, egy kis tejszínnel és több vajjal lazítva elkészült a krumplipüré és némi salátával körítve előállt a kijevi csirkecomb, belsejében szétolvadva a pompás fűszervajjal.

Tálalás előtt azért ne feledkezzünk meg a hústűk maradéktalan eltávolításáról, nehogy váratlan meglepetések érjék vendégeinket.

A férjem csiszolt, glettelt, festett, én inaskodtam. Nem volt nagy meló, takarítottam a lecsöpögött festéket, úgyhogy közben simán belefért a főzés, tébláboltam kicsit, néha beleolvastam a kocsmablogba és azon filóztam, piskóta legyen-e vagy kelttészta, amivel megjutalmazom magunkat. Aztán eszembejutott.

14 lehettem, Viki húgom 10 múlt, készültünk nyaralni Földesre, a pár száz lelkes faluba, anyu nagybátyjáékhoz. Huszonpár kilométerre volt Ladánytól, kitaláltuk, hogy mi olyan nagylányok vagyunk, hogy ihaj, majd jól átmegyünk gyalog. Anyu valahogy megorrintotta a dolgot – mindig volt érzéke, hogy rájöjjön a sumákolásainkra – nem szólt egy szót sem, de kijött velünk a buszhoz és megvárta, míg felszállunk és megvesszük a buszjegyet. Meg is vettük, persze vissza is adtuk a sofőrnek, akkor még olyan jegy volt, amin nem látszott a vétel időpontja, lecuccoltuk a hátizsákot és bájosan integettünk anyánknak. Egészen Bárándig el is mentünk, ott leszálltunk, mert olyan még nem volt, hogy ha egy Karacs-lány a fejébe vesz valamit, az ne úgy legyen, hát még, ha kettő ugyanarra gondol.

Szóval leszálltunk és elindultunk. Szerencsére annyi eszünk volt, hogy ne a 4. főúton gyalog-galoppozzunk, mert már akkor is elég nagy kamionforgalom volt, úgyhogy az út szélétől kellő távolságban, majdnem a földúton bandukoltunk. Jó idő volt, kellemes nyári koradélután, elvihorásztunk menetelés közben, de azért egy idő után elkezdtük unni, ráadásul a megtett távolság és az eltelt idő alapján hamar rájöttünk, hogy bizony este lesz, mire Földesre érünk. Nagy szerencse, hogy mobiltelefonnak híre-hamva sem volt még, azóta már a rendőrök kerestek volna bennünket, ha anyánk le tudja csekkolni, hogy még nem értünk oda Lajos bácsiékhoz.

Szóval mentünk-mendegéltünk, mint a mesebeliek, amikor megállt egy motoros, aki úgy látszott, ismert bennünket, mert kérdezte, Lajos bácsiékhoz igyekszünk-e. Miután tisztáztuk, hogy ő kicsoda is, felajánlotta, elvisz bennünket, úgyhogy felpattantunk mögé mind a ketten. Nagy naivitásunkban meg sem fordult a fejünkben, hogy bármi baj érhet bennünket, speciel én azon imádkoztam, el ne hagyjon útközben leghátulról.

Emberi időben megérkeztünk, persze a két öregnek azt mondtuk, egy busszal később indultunk, mint terveztük, nekik meg eszükbe sem jutott, hogy esetleg nem úgy van a dolog.

Lajos bácsi és Zsófi néni már akkor hatvan körül jártak, gyerektelen parasztemberek voltak, úgyhogy minket mindig nagyon vártak. Volt, hogy csak úgy egy normál szombat délután átszaladtunk, de anyu sokszor akár hétköznap is elment hozzájuk, sütött-főzött nekik valamit, kiporszívózott (Lajos bácsi annyira utálta a masinát, hogy Zsófi néninek nem is engedte használni), beszélgetett velük.  Más rokonok évente-kétévente egyszer elmentek, körbeugráltatták magukat, felpakoltak jóféle gyümölcsből, házikosztból, disznóhúsból és hazamentek. Amikor Lajos bácsi haldoklott, anyám minden nap elment Újfaluba a kórházba és felrázta a párnákat, beadta a gyógyszert és tréfálkozott, mesélt. A kórterem előtt zokogott. De ez egy jóval későbbi történet.

A mi kis túrázásunk végén Zsófi néni csőrögéje volt az emlékezetes pont az I-n. Miután lepakoltunk, körbeadtak bennünket a szomszédok, Lajos bácsi megmutatta a Kincses Kalendáriumban a cikket, amit legutóbb olvasott, majd látszatra összevitatkoztak, Zsófi néni nekiállt csőrögét sütni.

Közben az öreg persze még motyogott, de ez nem volt komoly. Már gyerekként is tudtuk, hogy a „Basszon meg az .. , Zsófi, hülye vagy te Zsófi” valahogy a tartalma ellenére olyan szeretetteli, ahogyan kevesen tudják a másiknak még a legszebb szavakat is kimondani. Zsófi néni kárált mint egy tyúk, mondta a magáét mint a pereces, Lajos bácsi pedig a ház uraként eligazítást tartott neki. Egészen a csőröge kisüléséig. Akkor csend lett, mind a négyen majszoltuk a porcukros csőrögét, Lajos bácsi megtörölte a száját és csak annyit mondott: ez jó lett, Zsófi!

Az én csőrögém ha jó, ettől az emléktől lehet az, nem tudom úgy elkészíteni, hogy ne gondoljak rájuk, mélységes szeretettel.

A csőröge egyszerű édesség, szinte bármikor elkészíthető. 40 deka lisztbe 10 deka cukor, 1 vaníliáscukor, 1 csipetnyi só kell, én reszeltem bele egy kis fahéjat is, mert szeretem az ízét és az illatát. 10 deka olvasztott vajat, 5 tojássárgáját és 2 evőkanál tejfölt, meg egy evőkanál rumot tettem bele. A rumaroma nem ugyanaz, kell abba a rum.

Összegyúrtam, fél órát pihentettem hideg helyen (ez nálam a hűtő, más hideg hely nincs  lakásban), majd elnyújtottam vékonyra, derelyemetszővel rombuszokat, azok közepébe nyílást vágtam, amin az egyik sarkukat átfordítottam, aztán forró olajban kisütöttem.

Porcukorral megszórva az igazi, de csináltam egy kis sűrű csokiöntetet is, a gyerek kedvéért. Na jó, a magaméért is, imádom mártogatni a meleg csőrögét.

Süssetek csőrögét, fánkot, fonott kalácsot, kinek mi juttatja eszébe rég elment szeretteit, és süssétek a saját sütijeiteket, hogy valakinek egyszer ti jussatok eszébe egy finom pitéről vagy rácsos almásról.

Az őszi szezonban, főleg német nyelvterületen igazi kultusza van a különféle sütőtökleveseknek, azaz a Kürbissuppe-nek. Kóstoltam több helyen, többfélét is különböző feltétekkel Németországban és Ausztriában. Végül leszűrődött bennem, milyen az a sütőtökleves, ami igazán ízlik nekem – ezt próbálom azóta is reprodukálni.

A szokásos szakirodalmazással, azaz a neten történő receptkeresgéléssel kezdve azt tapasztaltam, hogy a magyar receptoldalak, de még a német oldalak legtöbbje is egy meglehetősen egyszerű, mondhatnám primitív receptet közöl, ami gyakorlatilag felkockázott sütőtök (plusz répa, krumpli, meg ezmegaz, horribile dictu: narancs) megfőzéséből és pürésítéséből áll  -  nem ezt keresem, nem ezt az ízt várom.

Biztosan kialakult bennetek is pár év főzőcskézés után az a képesség, hogy már a receptleírás olvasásakor el tudjátok képzelni, szinte érzitek az adott étel ízét. (Fejben főzés?) És ha nincs meg pontosan az az íz, amit keresünk, akkor összegyúrjuk a recepteket és persze improvizálunk.

 Az én sütőtöklevesem forrásai:  egy spanyol recept (Crema de calazaba), Jamie Oliver több receptje és saját kútfő. Olvassátok és próbáljátok ki.           

Csirke alaplevem nem volt készen, de szerencsére akadt egy kilós házi csirkém. A csirke aprólékát, fejét, lábát, hátát-farát feltettem főni kb. másfél liter vízben, zöldségekkel. Leszűrtem – ebből még maradni fog, kihűlés után dobozban mélyhűtve jó alapanyag lesz máskorra.

Két darab sült töknek levágtam a héját és felkockáztam. Egy kisebb fazékba kevés olivaolajat töltöttem, néhány levélke rozmaringot, gerezd fokhagymát, néhány hagymakarikát és sárgarépacsíkot pirítottam rajta 1-2 percig, majd rákerültek a sülttök-kockák és kb. 1 liternyi csirke-alaplé. Picit megsóztam és 30 percig fedő alatt kisebb lángon főni hagytam.

Ezután kipróbált botmixerem segítségével péppé turmixoltam a levest. A sűrűsége pontosan megfelelő lett. Megkóstoltam és csak egy pici sót adtam még hozzá – ezzel a leves el is készült. Nem kell bele tejszín, mert anélkül is selymes állagú lett, sem rántás, sem habarás, és cukor sem szükséges hozzá – tulajdonképpen egy nagyon egészséges levest sikerült készíteni.

Ezután következett a parmezános kruton elkészítése. Egy nagyobb sajtos stanglit ferdén felszeleteltem és olivaolajjal a szeletek mindkét oldalát megspricceltem. A grill alá tettem 1-1 percre enyhén megpirítani. Ezután frissen reszelt parmezánsajttal gazdagon megszórtam és visszaraktam a grillsütőbe kb. kettő percre. Ekkor már érdemes odalesni, meg ne égjenek a finomságok.

Isteni illattal kerültek elő a krutonok – jöhetett a tálalás. A csészébe kitálalt sütőtök-krémlevesre egy csík hidegen préselt tökmagolajat raktam és mellé tálaltam két szelet parmezános krutont.

Erősebb gyomrúaknak vékony csík ropogósra pirított bacon vagy sonka is kerülhet a leves tetejére, esetleg pár szem pirított tökmag vagy olivaolajon pirított néhány zsályalevélke.