(fotó: facebook)

A paradicsomleves jutott eszembe és összefutott a nyál a számban. Mindig imádtam, bárhol ettem: otthon Anyuét, a napköziben, a középsuli menzáján, étteremben,bárhol. Most eszembejutott, aztán vagy két napig lappangott a dolog a tudatalattimba leszorítva és eljő a szombat reggel, a vele járó „mit szeretnétek ebédre?” című fejezettel.

Először azt terveztem, elugrunk az étterembe, eszünk ott valamit, aztán mégiscsak meggyőztem magam, hogy inkább főzzek, elvégre legalább hétvégén együnk házikosztot, ha már hétköznap mindenki ott  étkezik, ahol a dél éri.

Fejben összedobtam a menüt, aztán villámlátogatás pár boltban és jöhetett a későbbi kajakóma kiváltásának első lépcsőfoka: a főzőcske, de okosan.

Nem tudom, más hogy készíti a paradicsomlevest, az enyém kis (oliva)olajon indult, fél fej nagyon apróra vágott hagymával, aztán mikor azt megdinsztoltam, egy kanálnyi liszttel megszórtam (ide lőjetek!),belemorzsoltam kevés bazsalikomlevelet ( a nagyáruházban árult cserepes növényeim mindig meghalnak egy hét alatt, ezt is majdnem kidobta a férjem, alig tudtam megmenteni), kis friss petrezselyemzöldet. Sóztam, borsoztam, nyakonlöttyintettem egy doboz konzervparadicsommal és egy kis paradicsompürével, egy kis erőlevessel és megcukroztam, a felkészítésnél használt hagyma másik felét beledobtam, majd összeforraltam. 3 marék betűtésztát beleszórtam, aztán még felet (mint kiderült, nagyon nem lett kevés a tészta a levesben) és a tészta puhulásáig főztem. Közben párszor megkóstoltam, olyankor mindig cukroztam is rajta egy-egy kicsit. Tálaláskor kicsit áthúztam tejszínnel, de be kell valljam,ezt leginkább a fotó kedvéért.

A második fogás Noname Tokány volt. Zsiradék, pár karika lókolbász, lapockacsíkok, gomba (sajna, szeletelt csiperke:szegény ember vízzel, ugye), néhány kis csemegeuborka, pár marék fekete olivabogyó és amikor  mindezek puhára főttek, tejszín. Hozzá petrezselymes rizs.

A szakmai zsűri értékelése szerint: 10/10.

Szerintem meg elfelejtettük felbontani a meggybefőttet, úgyhogy abból holnap muszáj lesz túrós-meggyes rétest sütnöm.

 Vasárnap nagyon elfoglalt voltam, segíteni kellett férjemnek egy cikket leírni és irodalmazni. Aprólékos munka, repül az idő a számítógép mellett, ilyen esetekben (mert volt ilyen sok az elmúlt jó pár évben) az ebédre túl nagy gondot nem tudok fordítani. Gyorsan megnéztem, mi is van otthon. Szerencsére előző nap a piacon szép, nagy kalapos csiperkegombákat vettem és volt otthon valamennyi darált húsom is. Ebből már lehet valamit csinálni könnyen és gyorsan.

Kb. 30 dkg-nyi darált sertéscombot megpároltam pici étolajon, amiben előzőleg némi hagymát (egy leheletnyi pirospaprikával) dinszteltem. Miközben a húst pároltam, belekerült még két gerezd összenyomott fokhagyma, pár szál felaprított petrezselyemzöld, néhány levélke rozmaring felaprítva, só, bors.

Pár perc párolás után kissé hűlni hagytam, addig a szépen megmosott gombakalapokat egy kivajazott sütőtálba ültettem. A töltelékbe egy evőkanál tejfölt raktam és – isteni ötletként belereszeltem vagy 5 dkg-nyi parmezánsajtot. Megtöltöttem jó bőven a gombafejeket a töltelékkel és mindegyik kapott egy karika paradicsomot a tetejére. Kevés vizet töltöttem alá és meghintettem az egészet egy kis olivaolajjal.

A sütőmet beállítottam automata sütésre: 1 óra 10 perc hosszra és 180 fokra, majd alufóliával lefedve beleraktam a tálat. Ezután visszamentem irodalmazni.

Amikor már majdnem kész volt a töltött gomba, megfőztem és áttörtem a krumplit a püréhez és egy salátaöntetet kevertem a salátához. A sütőtálról már valamivel hamarabb levettem a fóliát és a töltött gombafejeken szépen piruló és illatozó paradicsomszeletek tetejére is hintettem némi reszelt parmezánsajtot – és már kész is volt az ebéd: tényleg könnyen és gyorsan.  

A fiunknak úgy megtetszett az ötlet, hogy – mivel mindet megettük és nem tudta megkóstolni – másnap ők is megcsinálták e recept alapján.

Ez az étel egy napos vasárnap készült, a teraszon teljes szépségében tündökölt tavaly szerzett bougainvilleám – ezt is meg kellett örökítenem.

Szegény, nagy marha volt, nem tudta, hogy jobb sorsra érdemes. Élte ingerszegény életét, fűvel kábítva magát, napról-napra. Jámboran, szent együgyűséggel várta, hogy teljenek a napok, mígnem egyszercsak kikötött azon a helyen, ahová sorsa eredetileg szánta: a fazekamban. A marha szerény életének ezt a legfantasztikusabb pillanatát már nem élhette meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy – bár megeszünk lovat, nyulat, szinte bármit – ÉLŐ marhát sosem.

Szép darab rostélyost kanyarintott le nekem a hentes, nemhiába ápolja az ember a családi és baráti kapcsolatokat.

Mentem a zöldségeshez, ahol a csajok nemrég megmentették az életemet, amikor rábeszéltek, ne vigyem el az összes mentát, mert a CC nevű szórakozóhelyen életvitelszerűen tartózkodó mojito-rajongók meg fognak lincselni, ha nekik nem marad.

Szóval, mondtam az eladólányoknak, nézzünk körül, miből élünk. Ismerik már az ízlésemet, kelkáposzta helyett gyömbért, fenyőmagot, licsit dugdosnak az orrom alá, néha az az érzésem, azért rendelnek ilyeneket, hogy minél többet főzzek és lekörözzem őket kilóban. /Bár, tegyük hozzá, a költő is megmondta:  a gömbölyű, az gyönyörű! /

Bevásároltam, néhány dolgot, ami szükséges és néhányat, ami majd valamikor. Jó, hát amit elfelejtettem, azért meg visszamentem, de a részleteket ne firtassuk.

Hazavittem a marhát, majd a visszafojtott agressziómat kiélve rendkívül elegánsan, nőiesen, ugyanakkor szívtelenül és kegyetlenül feldaraboltam. Forró fokhagymás vajon megpirítottam mindkét oldalát, melege volt rendesen. Miután kívülről ily módon leszigeteltem, biztos lehettem benne, hogy ha volt benne bármi, az bennmarad, hacsak meg nem szurkálom villával, de ezt meg nem tervezem.

Karikára vágott póréhagymát, friss petrezselymet adtam hozzá, reszeltem bele kevés gyömbért, pár szem színes borsot húsklopfolóval megtörtem és belezuttyantottam az ételbe, majd rozmaringot, zsályát, borókabogyót és aszaltbarackot tettem hozzá és felöntöttem fehérborral. Lehet szívhez kapkodni, hümmögni, jajgatni, amiért marhához fehéret. A marha erős vörös hús, ezt ellensúlyozandó és a fűszerezést kiemelendő úgy gondoltam, egy tokaji furmint lesz az, ami nekem ma bejön.

A fűszerek mindegyikének csak a felét tettem az ételbe, a másik felét félfővésen túl, pótolva azt, ami időközben nem tűnt el, csak átalakult. Így a fűszer másik felének még volt ideje arra, hogy az aromája megmaradjon. Időközben megsóztam az ételt, megkóstolgattam pár körrel, kicsit utánaborsoztam, amikor elkészült, krokett-tel tálaltam (a posztírás miatt nem vártam meg, míg a köret is kisül, fotóztam, írtam, így a krokettet ne keressétek a fényképen!).

Vacsora közben egyperces néma csenddel adóztunk az egyszeri marhának, aki életében még csak nem is sejtette, hogy az én fűszerezésemmel mivé is lényegül át: izgalmas, pikáns, finom, vadas jellegű húsétellé érett. Kár, hogy miközben kóstolgattam, úgy elteltem az illatával, hogy az evést végül fel is adtam hamar, két falat után már nem kívántam.

Spanyolország "felfedezése" során eljutottunk Andalúzia egy olyan vidékére, ahol külföldi elvétve fordul meg, főleg a nehézkesebb megközelítés miatt.

A délnyugaton fekvő Cádiz tartomány partjait az Atlanti óceán mossa (egyedül Spanyolországban – fentebb már Portugália), az ország legszebb apróhomokos tengerpartját találjuk itt, ez a Costa de la Luz, a fény partja. Nyáron eléggé nagy a forróság errefelé, gyakran  keresi az ember az árnyékos oldalt.

Így néz ki a tengerpart vasárnap, amikor a helyiek kivonulnak nagycsaládostul, minden korosztállyal és zsúfoltan, egymás hegyén-hátán élvezik a friss sós óceáni levegőt.

Az ősi Cádiz lakói, a heves vérű gaditánók - régen tengerészek, ma halászok vagy flamenco-művészek - büszkék városukra, amely a térképen egy hosszú nyélen elhelyezkedő csészealjat formáz – a helyiek tacita de plata-nak (ezüstcsészécske) becézik. Izolált elhelyezkedése miatt sok régi ház megmaradt: városfalak, erődtornyok, kapuk védik a kerek óváros szép, virágos, fás tereit. 

           Az óváros régi házainak jellegzetessége a kilátótorony (mirador), innen szemlélték az óceánt. Sevilla után Cadiz lett az 1700-as években az Újvilágból befutó, kincsekkel rakott hajók kikötője. A miradorokból lesték, feltűntek-e már a hajók a látóhatáron.

A székesegyház hatalmas aranysárga kupolája az óceánparton is messziről látszik, alkonyatkor megcsillan rajta a lemenő nap.

A cádizi piac bejárata, a háttérben a miradorok.

Cádiz tartományban található a sherry-háromszög: a névadó Jerez de le Frontera (ejtsd: Herez), Sanluca de Barrameda és a Puerto de Santamaria kikötőváros közötti terület. Itt minden a sherryről szól, a pincékben és az üzletekben megszámlálhatatlan fajta kapható a száraztól az édesig, a fanyartól az illatosig, a szalmasárgától a rőtbarnáig terjedő színárnyalatokban. Komoly kóstolás után egyet kellett értenünk a helyiek szakvéleményével: a Manzanilla lett a befutó (illatos, száraz aperitív).

Jellegzetes ételük a Pescaito frito: fritírozott /magas hőn, bő olajban hirtelen sütött/ többféle ropogós apróbb hal, amely például a Flores nevű népszerű intézményben frissen és olcsón fogyasztható vagy zacskóban elvihető. Mivel főleg spanyolok üdülnek errefelé, az árak meglepően jók (viszont hotel is kevés van).  Az asztalra elsőnek mindig egy tálka fűszeres olajbogyó kerül és az ételeket tinto de verano-val (nyári bor, vörösbor-fröccs) vagy tinto con limon-nal öblítik le. Ez utóbbitól először idegenkedtem, mert helyi vörösbor és szénsavas citromos üdítő keveréke, de a nagy forróságban bizony jólesett – a helyiekre mindig érdemes hallgatni.

A Flores kirakatában a frissen sütött finomságok

A tányéron chanquete látható. Régebben sosem láttunk, kóstoltunk ilyet, de nagyon ízlett. Apró, vékony halacskák egészben fritírozva (liszttel könnyedén megszórva, bő forró olajban hirtelen kisütve). Pillanatok alatt elkészül, forrón elropogtatni nagyon finom, míg várjuk a következő fogást.

       Andalúziában a helyiek kisebb adagokat rendelnek, nem is feltétlenül egyszerre, hogy mindig frissen, forrón érkezzen a kis tányér finomság. Mi hamar beteltünk a finomságokkal, a helyiek tovább bírták, meglepő mennyiségű ételt fogyasztanak el hosszú asztalok mellé telepedve, ahol a kétévestől a nyolcvanéves családtagig mindenki helyet foglal és vidáman cseveg - irigylésre méltóan családszeretőek.

Egy virtuális élettel korábban, vagyis egy netes inkarnációmmal ezelőtt a https://hajdurivorkatidzslaci.wordpress.com/ című blog gazdájától, HajdúLacitól kaptam a tippet, hagymalekvár-ügyben. Telt-múlt az idő, néhanapján eszembejutott a dolog, összefutott a nyál a számban, aztán valahogy mindig elmaradt a dolog. Tegnap aztán csak addig küszködtem,mit kellene a fehérkenyér-disznósajt kombóhoz enni, míg megvilágosodtam.

Anno azt a választ kaptam a kérdésemre, hogy az olivaolaj-méz-balzsamecet hármas arányának kérdését a kóstolgatás megoldja. Így igaz, valahogy tényleg érezni lehet,miből mennyit.

Én valahonnan azt tanultam, az a legjobb, ha vajat és olivaolajat együtt hevítünk, így egyik sem ég meg. Most is így tettem, felkarikázott lilahagymát pároltam meg a zsiradékon, fedő alatt. Sót, borsot adtam neki, utána mézzel megkaramellizáltam a hagymát, majd kevés balzsamecettel és vörösborral megöntöztem és elpároltam belőle az ecetillatot. Alig bírtam kivárni, hogy kihűljön, a végén már türelmetlenségemben hideg vízbe állítottam a kis porcelánedényt, amiben tálaltam.

Megettük, így ma az ebédhez - mit volt mit tenni - újabb adagot csináltam, duplát. :))))

Kaptam egy fagyasztott vadnyulat a testvéremtől. Úgy megörültem neki, hogy még érte is mentem, jó pár kilométert vezettem a nyúl kedvéért. Aztán később már nem örültem annyira, mert noha darabokban volt, de a lehártyázással és a kicsontozással elég sok időm ment el. Hiába, nem vagyok igazán gyakorlott ebben a témában, nyúl ritkán kerül az asztalra. Tulajdonképpen a nyúlból csak a gerince és a hátsó combjai használhatók, meg még pár apró darabka.

Ha már megvolt a neheze, az előkészítés, készíteni kellett egy nyúlhoz való páclevet. Ehhez vizet forraltam egy edényben, amelybe egy szál vékony csíkokra vágott sárgarépát és petrezselyemgyökeret, egy felkarikázott hagymát, három gerezd fokhagymát, fél deci ecetet, sót, kb. 15 szem borsot, két babérlevelet és némi koriandermagot tettem.

Forraltam a levet tíz percig, megvártam, míg kihűl és a jénai tálba rakott húsdarabokra öntöttem, majd lefedve a hűtőbe tettem. A legfinomabb részt, a gerincnél, két-két darabra vágtam. Az igazat megvallva, attól félve, hogy egy nyúl kevés lesz a húskedvelő férfiaknak, két szelet marhacombot is hozzáadtam. Két napig pácolódtak a húsok együtt, közben egyszer-egyszer megfordítottam a darabokat.

Eljött a vadas elkészítésének napja vasárnapi ebédre. A vadast én mindig kuktában készítem már sok éve, kidolgozott technikám van rá és az eredmény igencsak ízletes.

             Némi olajon kissé megpirítottam három szép szál, kisebb darabokra vágott sárgarépát, majd kiszedtem. Most beleraktam a hússzeleteket, kissé körbepirítani. Ezután visszament az edénybe a répa, hozzákerült még két vastagabb petrezselyemgyökér kisebb darabokra vágva, a zöldje is, egy fél zeller a zöldjével, fél karalábé, egy paradicsom negyedelve, két pici darabka citromhéj, két babérlevél, egész bors, koriander, némi rozmaring és só. Közben a hús már némi levet eresztett, úgyhogy csak némi fehérbort kellett utána öntenem, hogy majdnem elfedje a nagy kuktában lévő húst és zöldségeket.

Ezután lezártam a kuktát és a jelzés után 45 percig pároltam /házinyúl esetében 30 perc is elegendő/. (Ez idő alatt összedobtam a desszertet, ami saját baracklekváros piskótatekercs lett.) A készítési idő letelte után kiengedtem a gőzt, majd a fedél kinyitása után óvatosan kiemeltem a puha hússzeleteket és lefedve félretettem. 

          Most következett a kényesebb művelet, a vadas mártás elkészítése és ízesítése. Amióta létezik botturmix, nagyon egyszerű a dolgunk: a fazékban maradt levet, amelyből kiszedtem a zellerlevelet és próbáltam a borsszemek nagyját kihalászni, összeturmixoltam a darabos répával és egyebekkel. Nem szoktam rántani, a sok zöldségtől így is megfelelően sűrű lett a mártás (egyébként sem vagyok a rántás híve).  Általában egy evőkanálnál nem teszek több tejfölt bele, ennyi elég az íz selymesítéséhez, majd következett a mártás lelke: egy jó evőkanál mustár. Kardinális kérdés a finomhangolás: némi cukor (az igazi az lenne, ha karamellizálnánk a cukrot, de a nyúl esetében ezt túlzásnak éreztem), kis utánasózás, pici citromlé és egy-két löttyintés Worcestershire szósz. 

Összeforraltam egy-két percig, majd a húsra öntöttem és melegen tartottam tálalásig.  A mártást egyéni ízlés szerint készíti mindenki, kétszer teljesen egyformán nekem sem sikerült még, mindenesetre erre időt kell szánni, hogy megkapjuk azt az ízt, amit elképzeltünk.

Knédlivel (azaz magyar nevén szalvétagombóccal) tálaltam – finom lett és elegendő is a vendégeknek, el is fogyott minden.

Szombaton korán reggel elszaladtunk halat venni a zöldségpiacra. Az ár inkább a busa, a minimális szálka viszont a harcsa mellett szólt. Én magam még csak-csak elmolyolgatok a szálkával, de a gyerekemre tekintettel hamar döntésre jutottunk: megvásároltuk a hat szelet folyami harcsát. 4.800,-Ft:jujj!  Ugyanakkor mivel már hetek óta halra éheztem és a családot is ráizzítottam, vettük, vittük.

A hat kedvenc tepsim egyikét kibéleltem füstöltszalonnával, erre fektettem a halpatkókat, sóztam, borsoztam őket. Fokhagymagerezdeket, két marék metélőhagymát, pár csipet zsályát kapott, egy lime levével meglocsoltam,aztán egy-egy darab császárszalonnát tettem a halacskák tetejére,meg egy-egy kis darab vajat. Fólia alatt megpároltam,aztán a fólia levétele után még egy-egy fél sárgabarackot tettem minden halom tetejére, hogy egy kis plusz ízt kapjon és megsütöttem.

Amíg a hal sült, csináltam egy kis metélőhagymás párolt rizset, meg egy hatalmas adag coleslaw káposztasalátát.  Utóbbihoz lereszeltem egy fej káposztát, két nagy répát és felszeltem két fej hagymát. Picit megsóztam, összekevertem és félretettem, míg kikevertem az öntetet. Ehhez egy pohár tejfölt, pár kanálnyi majonézt, egy kanál mézet, 2 evőkanál mustárt, egy lime levét, pici sót és borsot kevertem össze, aztán kóstolgattam és mézzel, meg citromlével picit korrigáltam. Az öntetet a reszelt zöldségekkel összekevertem és behűtöttem a salátát.

Próbálok úgy főzni, hogy az ételben - akár egy versben - legyen valami rím. Ezesetben a rizsben a metélőhagyma, a salátában pedig a lime leve volt a főétellel összekötő kapocs. Aztán lehet, hogy ez csak belemagyarázás a részemről, de eddig még túl sok kritika nem érte a főztömet. Lehet, hogy a rím miatt.... :))

Szokásos szombati látogatásomon a M. halosztályán egy fél kilós doboz friss, nagyobbacska héjas garnélarákot vettem, majd észrevettem a 6 - 7 cm nagyságú tintahalakat is. Szeretem a tintahalat, különösen frissen: könnyen emészthető és kalóriaszegény, első osztályú fehérjeforrás. Még a fagyasztott tintahalkarikákat is szívesen fogyasztom idehaza, nem is beszélve mediterrán vidékeken a frissről.

Régóta keresek pici tintahalakat, hogy elkészíthessem egyik kedvencemet, a chipirones-t (bébi tintahalak könnyen lisztbe mártva, forró olajban - lehetőleg fritőzben - gyorsan, ropogósra kisütve). Nos, a mostaniak ennél nagyobbacskák voltak, de mivel eddig csak egészen nagy tintahalat láttam itthon, hát próbaképpen vettem öt darabot.

Otthon gyors irodalmazást követően nekiláttam a tintahalacskák tisztításának (emiatt is jobb lenne a picike, mert azt egészben sütik ki). Megfogtam a fejét a csápokkal és kihúztam a testből. A testet megnyomtam, így távozott az átlátszó, vékony szépiacsont. Könnyen lejött a pettyes bőre is.  Ezután kettévágtam, hosszában. A csápok alatti fejrészt levágtam és kidobtam, a csápokat félretettem. Ugyanígy kell eljárni a nagyobb példányokkal is, de azokat karikára vágjuk. Az egész 2-3 perc volt, leírni hosszabb, mint megcsinálni.

A tintahal-darabkákat megmostam, meghintettem citromlével és zúzott fokhagymával, majd félretettem a sütésig.

              A rákkal egyszerűbb a helyzet, mert csak annyi előkészítést igényel, hogy meglocsolom citromlével. A valóban friss héjas rák klasszisokkal finomabb az elősütöttnél, amelyeket már eleve piros színűre sütve árulnak. A nyersen fagyasztott még elmegy, de az az igazi, ha valóban friss rákot készítünk. Tessék elhinni, ez egy nagy igazság. A nagyobbacska méretű garnélarák nyersen szürkés, nem olyan impozáns színű – de a végeredmény finomabb lesz.

Közben vizet forraltam a tésztakörethez. Általában tagliatellét (magyar nevén szélesmetéltet) adok a rákhoz, de most nem volt otthon, csak tagliatellino (ami a keskenyebb metélt hangzatos olasz neve). Ezután összeállítottam a salátaöntetet: kremsi mustár, tengeri só, kiskanál méz, balzsamecet és sherry-ecet összekeverésével, amelyhez utána olivaolajat kevertem. 

A sütés megy a leggyorsabban. A tintahal-darabkákat némi zöldfűszerrel és petrezselyemzölddel meghintve kb. egy percig kell sütni olivaolajban (kicsit összepöndörödnek). Gyakran használok fagyasztott zöldfűszereket, ha éppen nincs kéznél friss. Ez a két zöldfűszerkeverék nagyon bevált, finom ízt adnak minden tengeri finomság sütésekor.                       

Közben egy másik serpenyőben bővebb olivaolajban, zöldfűszerekkel és egy gerezd zúzott fokhagymával kb. 2-3 percig pirítottam a héjas rákokat az egyik oldalukon, majd fordítás után még ugyanennyi ideig. Pillanatokon belül szépen megpirultak, hamar elkészültek a finomságok. Közben áradni kezdtek az isteni mediterrán illatok.

Tálalás: egy kis tészta, olivaolajjal meghintve, mellé jöhetnek a tintahal-darabkák és néhány szép rák.  Külön tálban a saláta. A rák letisztított héjának készítsünk az asztalra egy tálkát. (A nagy sietségben ezúttal elfelejtettem, de máskor reszelt parmezánt is hintek a tésztára.)

Nagyon jól sikerült a mediterrán ebédecske, azt leszámítva, hogy az 5 darab kis tintahal csak ízelítőnek volt elegendő két személynek – legközelebb legalább fél kilót veszek belőle.

 Chipirones Andalúziában: pici tintahalak lisztben megforgatva és hirtelen, ropogósra kisütve. Szeretnék egyszer otthon is sütni, ha kapnék egészen aprócska tintahalakat.

A pogácsának bizony, lelke van. Meg kell becsülni, szeretni kell, jókedvűen és alaposan összegyúrni, mert különben nem lesz puha,könnyű.

Sütöttem már pogácsát úgy, hogy hideg volt valamelyik hozzávaló, nem vártam meg, hogy rendesen felfusson az élesztő, nem dagasztottam meg eléggé, türelmetlen voltam és azt hittem, sietve is lehet pogácsát sütni. A rossz hír, hogy pogácsát sütni bárki tud, de igazán jót, ami másnap is omlós - illetve az lenne, ha rögtön el nem fogyna - na, azt kell megtanulni.

Életem eddigi legjobb pogácsájához 2 deci tejhez egy teáskanál porcukrot adtam és 5 deka élesztőt felfuttattam benne. Fél kiló liszthez másfél evőkanál sót, egy fél margarint és kb. ugyanannyi zsírt morzsoltam, aztán két tojássárgáját, egy pohár tejfölt és az élesztőt hozzágyúrtam, majd miután még kevés lisztet adtam hozzá, egy nagyon jó, lágy tésztát dagasztottam. Letakartam, kétszeresére kelesztettem, majd elnyújtottam és felolvasztott zsírba kevert két kanál liszt keverékével megkentem, miközben hajtogattam. Negyedóra múlva ezt megismételtem, majd újabb negyedóra elteltével ujjnyi vastagra nyújtottam, a tetejét kés élével meghúzkodtam, tojásfehérjével megkentem, reszelt sajttal megszórtam és a legkisebb pogácsaszaggatóval kiszaggattam. Nálunk csak a krumplispogácsához használnak nagy szaggatót, a tepertőshöz közepeset vagy kicsit, minden más pogácsa kis szaggatóval készül. És a pogácsát megsodorgatjuk. Talán azért, hogy ne boruljon? Nem tudom. Így csinálja az anyám és én is.

Előmelegített sütőben megsütöttem, miközben egy fémdobozban (kukoricakonzerv volt benne az előző életében) vizet állítottam a sütőbe a tepsi alá, aztán szentségelve (merthogy forró volt, nem győztem a fülcimpámat tapogatni!) kiszedtem és pár percig dugdostam a család kevés önuralommal rendelkező tagjai elől, hogy ne jajgassanak félóra múlva a friss, meleg pogácsa bekapkodása miatt. Másnap is jó volt, de a harmadnapot nem kellett megélnie.

Megérkezett az olyannyira várt tavasz nyár, s vele együtt elindultak a különféle sajt-, bor-, és egyéb fesztiválok, rendezvények. Ezekre, illetve piacra kilátogatva sikerült hirtelen felindulásból mindenféle fűszereket összevásárolnom. Ezzel új kihívás elé állítva magam: a fűszerek adottak, nézzünk valamit, amit lehet velük főzni. Közepesen hosszú tanácstalankodás után a két szerencsés kiválasztott egy gombaleves, utána pedig egy zelleres-zöldbabos-tejszínes borjúragu lett.

A leveshez:

• fél kiló laskagomba
• kis fej vereshagyma
• babérlevél
• rozmaring
• borókabogyó
• további fűszerek, amiket nem felejtünk el
• tejszín
• főzőbor (ezúttal Nyakas-féle Aligvárommal portalanítottam a nyelőkét)

A gombaleves alapvetését PO koma Pásztortűzön megénekelt receptje adta. Feledékenységem okán a recept a kivitelezés során kissé átalakult. A feltett vízbe rozmaringot tettem kakukkfű helyett, mivel úgy emlékeztem, van még kakukkfüvem, így nem vettem. Mint kiderült, rosszul emlékeztem. A citrom is mindenestül kimaradt. Másik lábasban két fej hagymát pici zsíron megpirítottam, majd rádobtam fél kiló laskagombát. A főzőbor minőségének ellenőrzése után (kb. 10 perces folyamat, nem szabad elhamarkodott döntést hozni) a gombát megsóztam, répát nem tettem bele, ehelyett megszórtam némi trombitagomba-porral. További kb. 15 perc párolás után átszűrtem rá az időközben felforrt babérleveles, borókabogyós, rozmaringos levet, öntöttem bele kb. 2 deci tejszínt, mikor azzal újra felforrt, a legvégén egy pohár fehérbort is, és ekkor fűszereztem készre.

A bornyúhoz:

• 60 deka borjúcomb (kedvenc szír hentes-és csemegeboltomból)
• 2 szál répa
• 1 szál zeller
• 30 deka zöldbab
• fej vereshagyma
• zöldfűszer-keverék
• vaj
• tejszín

A második kiválasztott, a borjúragu eredeti receptjét inkább nem írnám le. Az ötlet jó, de miután azzal kezdte, hogy a hagymát margarinon pirítsuk, rájöttem, a leírás alaposabb revízióra szorul. Az étel ízét egy zöldfűszerekből álló, levendulás fűszerkeverék adta. (A nálamnál precízebb szakácsok kedvéért az összetevők: kakukkfű, tárkony, petrezselyem, rozmaring, majoranna, oregano, bazsalikom és levendula). 60 deka borjúcombot rádobtam egy fej, vajon megpárolt hagymára. Mikor megpirult, és elkezdte a levét kiengedni, megszórtam a keverékkel. Közben másik lábosban szintén egy kis vajon odatettem két szál sárgarépát és egy szál zellert karikára vágva 30 deka zöldbab társaságában. Kb. fél óra után a zöldségeket (néha megkevertem őket, így csak az elején égtek kicsit oda) mindenestül, a kifőtt levükkel együtt ráborítottam a húsra. Csak ekkor sóztam, illetve öntöttem rá kb. egy deci vizet. Innentől még szűk fél óra kellett, hogy a borjú megpuhuljon, mikor ez sikerült neki, ráöntöttem 3 deci tejszínt, illetve még egy kis fűszerkeveréket, és összeforraltam az egészet. Bor nem került belé, mivel lányos zavaromban annyira izgultam, nehogy elrontsam, hogy mire kész lett, kiürült a palack. Sima tésztával tálaltam, ha legközelebb megint csinálok, a köret gnocchi lesz mellé.

Mivel további fűszerek várakoznak kipróbálásra, folytatás következik.