Minden útleírásban szerepel, hogy Madeira az örök tavasz és a virágok szigete. A hőmérséklet sosem túl hideg, de nem is túl meleg, a magas páratartalom miatt sok szubtrópusi növény vígan megél ezen a kis szigeten.
Mostani ottjártunkkor, áprilisban éppen a hírneves virágfesztivál időszaka volt - nem túlzás, de a szigetlakók egész évben erre az eseményre készülnek. A tündéri főváros, Funchal utcáin virágszőnyegeket alakítanak ki, virágkiállításokat, orchidea- és más trópusi növénybemutatókat tartanak végig a sétányokon: a turisták boldogan vásárolják a gondosan becsomagolt virághagymákat (nem tudván, hogy egy sem marad meg belőlük otthon).
A tribünökön és a felvonulás menti utcákon óriási tolongás, voltak, akik már kora reggel odaálltak egy-egy jobb helyre, ahogy már lenni szokott. Mi csak véletlenül láttuk meg a virágkocsik díszítését - amelyekről a szintén híres debreceni virágkarnevál jutott eszünkbe - és az ötletes virágjelmezbe öltöztetett bájos gyerekeket, akiket a büszke szülők kísértek az attrakció helyszínére, de nem ez volt a fő célunk.
A természet megőrzött szépségeit figyeltük meg kirándulásainkon: a nyugati és a keleti tájak eltérő geográfiáját, a vulkáni tevékenység nyomait a lávamedencéknél, a vízeséseket, a 2000 méter körüli hegycsúcsokat, a kék óceánba szakadó sziklákat.
Az út mentén mimózabokrok virágoznak, az itthon cserépben gondosan nevelt dracaenák ott több méter magasak, a papagájvirág és a kála virágai mindenfelé nőnek, mint a gyomok.
Mangó-, papaya- és avokádófákat láttunk a régóta kiépített öntözőrendszerek, a levadák mentén, ahol szívesen túráznak a látogatók. A maracuja, ami nálunk passiógyümölcs néven ismert, sok változatban terem, frissen kifacsart leve az egyik kedvencünk volt.
Kirándulásaink során mesebeli templomocskákkal is találkoztunk.
Funchal egyik fő attrakciója a kabinos felvonó, amely Monte hegyére visz, gyönyörű kilátást nyújtva a sziget partvonalaira.
A montei teplomban utolsó királyunk síremlékén sok nemzetiszínű szalag látható. A közelben lévő trópusi botanikus kert keleti tematikájával, óriási páfrányaival, egzotikus növénycsodáival minden látogatót elvarázsol.
A hotelek dicséretesen nem nyomják el a sziget miliőjét, a közöttük álló üres telkeken gondozott banán- és cukornádültetvények vannak.
Madeira egyik kulináris szenzációja egy különleges mélytengeri hal, amelyet csak itt fognak kb.1800 méteres mélységben: a farkos abroncshal (angolul black scabbard fish, portugálul pez espada - nem tévesztendő össze a kardhallal).
Ez a majd kétméteres, szájában sok éles fogat viselő rút, sötét bőrű hal az egyik legfinomabb csemege: bőrét lenyúzva szép fehér, szálkamentes filékre bontják, amelyeket banánnal együtt sütve tálalnak - nem tudtunk betelni a finom ízével.
A másik kedvencünk a maracuja-puding volt, sűrű tejszínnel készítve.
Az innnivalók pedig a már említett maracuja-juice mellett a hírneves madeira-bor, amely száraztól édesig terjedő íztartománnyal hívogatja az aromás desszertborok kedvelőit és a poncha, amely cukornádpálinka narancs, maracuja vagy banán ízesítéssel.
Finomakat enni, inni, gyönyörű tájakon járni, az óceán kékjén elmerengeni szolid, nyugalmas környezetben - ezt nyújtja Madeira (meg izgalmas le- és felszállást a tengerbe épített repülőtéren).
Ha a halaknál csúnyaságversenyt rendeznének, az ördöghal biztosan dobogós lenne. Roppant nagyra tátott, fogakkal teli szájával, foltos, pikkely nélküli, sötét bőrével nevéhez méltóan riasztó megjelenésű.
Sokan nem is tudják, hogy a húsa viszont az egyik legfinomabb csemege. Mediterrán kalandozásaim során többször is ettem már étteremben, de magam még sohasem készítettem. Amikor megláttam idehaza a M. halaspult választékában (szerencsére fej nékül), egyből döntöttem és fél kilónyi ördöghal-farokkal megleptem magunkat.
A bőrét egész könnyen le tudtam húzni, utána már csak a gerinc két oldaláról kellett lefejteni a filéket.
Látszik, hogy gyönyörű fehér, lemezes a halhús és mivel az ördöghal az ősi porcos halak rendjébe tartozik, teljesen szálkamentes is.
Mivel ismertem már az ízét, tudtam, hogy egyszerűen elkészítve a legfinomabb: semmiféle kunszt, extra ízesítés, fűszerezés nem szükséges hozzá, csak felszeletelés után kis sóval, citromlével való behintés. Így állt egy órácskát.
Az ördöghal-szeleteket serpenyőben sütöttem, finom olivaolaj és vaj keverékében, mérsékelt lángon, az egyik oldalát lefedve. Érdekes volt látni, hogy szinte megduzzadtak a halszeletek a párolás-sütés alatt.
A másik oldalát már fedő nélkül sütöttem - pár perc alatt el is készült a hal két fő részére.
Készítettem hozzá egy spanyol fenyőmagos szószt is: enyhén megpirítottam 5 deka fenyőmagot, aprítógépbe tettem egy gerezd fokhagyma társaságában és kevertem rajta kicsit. Adtam hozzá mintegy fél deci extra szűz olivaolajat (ezúttal Pugliából való finomságot) és együtt kevertem. Ezután egy fél citrom leve, némi víz, pici só következett, majd egy kis snidling és már mehetett is a hűtőbe a keverék.
Az ördöghal-szeleteket ezzel a fenyőmagos mártással, bébirépával kevert párolt rizzsel és salátával tálaltam.
Nagyon finom, tömör húsú, porcos hal mivoltához méltóan abszolút szálkamentes hal: ünnepi csemege. Érdemes megismerkedni vele.
Azért (is) szeretem a grill- és bográcsszezont, mert ilyenkor a férjem gyakran mentesít a hétvégi főzés alól. Szent meggyőződésem, hogy ebben a férfiak verhetetlenek: igazán jó bográcsost ők készítenek.
Napok óta csülköspacalra áhítoztam és eljő a vasárnap, amikor is az Úr ( F. úr, a férjem) megadta nekem.
Zsiradék, hagyma, pirospaprika, pár tekerés bors, kevés köménymag mozsárban összetörve, pár babérlevél, néhány gerezd fokhagyma, az előző este megabárolt 1 kilónyi pacal, egy csülök csontja és bőre felkockázva, így indult a remekmű. Amikor mindezek már félfővésben voltak, beletette a csülök felkockázott húsát, később egy paradicsomot és egy kevés hegyespaprikát.
Idő az kellett neki, de ráértünk. Míg a férj főzött odakint, én bent a saját gyerekemnek, meg három másiknak fasírtot és sültkrumplit sütöttem, mert azt el kell ismerni, a pacal elég megosztó étel: vagy imádja valaki, vagy szinte undorodik tőle, márpedig azt nem kockáztattam meg, hogy valamelyikőjük rosszullegyen. Közben a tarhonya is elkészült a tűzhelyen, én 3/4-éig főzöm, aztán bedunsztolom a letakart edénnyel együtt egy vastag plédbe, nem is ragacsos sem a rizsem, sem a tarhonyám.
A pörkölt olyan volt, ahogyan a nagykönyvben meg van írva: sóssága, pici csípőssége, íze volt és a csülöktől jó kis ragadós a sűrű szaftja. Fél karomat odaadnám, ha ilyet tudnék főzni! (Mondjuk, a fotón a tarhonya elég hóka, de nem akartam nagyon buherálni a képet, mert az idő sürgetett: vihar van és muszáj ma megírnom és beélesítenem a posztot, különben éhen maradtok hétfőn. Lesz, aki így is, de ízlések és pofonok....)
Unokaöcsém végül saját indíttatásból, önszántából úgy döntött,megkóstolja, 11 évesen olyan adagot bevágott "kóstolónak", hogy még felnőttnek is becsületére vált volna. 3 órával később keresztfiam is megkívánta és tesztelte a pörköltöt.
Amióta az üzletekben kapható az egybecsomagolt növendék kacsacomb + kacsamell kombináció, gyakorta kerül az asztalunkra. Ám lassan már kezdett unalmassá válni a sült kacsacomb, de még a rozé kacsamell is, ezért újabb készítési módnak kellett utánajárni. Dobjuk fel hát a jó öreg kacsát, mondjuk... egy kis almával. Az alma hozzáadása, ráadásul a párolás és a sütés kombinálása nagyon jó ötletnek tűnt, úgy döntöttem, kipróbálom.
A besózott, borsozott kacsarészeket egy öntöttvas edénybe helyeztem és mind kapott egy-egy ágacska friss rozmaringot. Jó másfél deci vizet öntöttem a lábasba és lefedve párolni kezdtem a tűzhelyen közepes lángon egy óra hosszáig.
Ezután két nagyobb savanykás almát meghámozva, cikkekre vágva a kacsa mellé helyeztem és az időközben 180 fokra előmelegített sütőbe raktam a lefedett öntöttvas edényt.
Egy óra elteltével tökéletesen puhának tűnt. Ezalatt elkészült a kacsazsírral párolt rizs is.
Végül a fedőt levéve, a sütőt grill-fokozatra állítva ropogósra pirítottam a kacsa bőrét is. Csodafinom lett: az alma zamata pikánssá tette a párolt-sült kacsát.
Posztolóként ugyanazzal szembesülünk, mint a háziasszonyok legtöbbje: jól főzni nem csak azt jelenti, hogy ízletes az étel. Néhanapján főzni valami finomat, az is tehetség. Az igazi kemény, agymunka része a dolognak az, amikor ki kell találni, mi legyen az aznapi ebéd, változatos étrendet összeállítani egy család számára és aztán tudni azt felborítani is.
A tárkonyos leveshez hagymát, répát, petrezselymet tisztítottam meg, sertéscombot kockáztam fel. Füstölt szalonnából kisütött kevés zsiradékon a húst a hagymával együtt fehéredésig sütöttem, majd sóval, borssal, babérlevéllel, tárkonnyal fűszerezve, kevés balzsamecettel savanyítva, a feldarabolt zöldséggel és zöldbabbal együtt főzni kezdtem. Félfővésben kockára vágott krumplit adtam hozzá, majd amikor az összes hozzávaló puhára főtt, a sárgarépát, petrezselymet és babérlevelet kiszedtem, majd tejfölösen behabartam a levest.
Nekünk a hús és a zöldbab elég a levesbe, de aki szereti zöldségesen, vagy igényel bele valamilyen tésztát, tetszőlegesen variálhatja. A fűszerezés szintén szabad kezet ad, én most a tárkonyos vonalat vettem erősre, de kevés majorannát és kakukkfüvet is tettem bele, de igen visszafogottan.
Azt gondolom, a savanykás levesek jól variálhatóak. Ismerjük a korhelylevest, a legényfogó levest, ezek a hús-leveszöldség alap erőteljesebb vagy könnyebb fűszerezésével és a leveshez adott savanyúkáposzta, szárazbab, füstöltkolbász stb. hozzáadásával egészen különböző irányba elvihetik az ételt. A nyírségi gombócleves leírásánál mondta valamelyik kommentelő, hogy ő inkább zöldbabbal főzné kukorica helyett. Nos, ez valami hasonló, annál a levesnél számomra mégis könnyebbnek ható.
Nem volt még szerencsém ezidáig barramundit, azaz ausztrál süllőt enni. Most azért vettem, mert friss volt és nem távolról érkezett, hanem hazai tenyésztésű: szimpatikus 50 dekás darabok voltak. Meggyűlt azért a bajom a pikkelyezéssel, mert nagyok a pikkelyei: félórát takarítottam utána a konyhát. Na de mindegy is, ahogy szoktam, egy óra hosszat hagytam szobahőn besózva, citomlével meghintve.
A jénai sütőtálba vajdarabokra fektettem a halacskákat. (Nem szeretem beirdalni a halakat, mint idehaza sokan teszik, külföldön nem láttam ilyen módon elbánni a halakkal.) A barramundik hasába vajkockákat, kevéske medvehagymalevelet és -szárat, felezett koktélparadicsomokat és citromkarikákat tettem, a tetejükre citromhéjcsíkok és újabb vajdarabkák kerültek és persze só.
A sütés a sütő légkeveréses grill-funkciójával történt 15 percig, majd fordítás és némi vajjal locsolgatás után még 10 percig.
Közben megfőztem a krumplit és előállítottam a medvehagymamártást a következőképpen. A megmosott leveleket apróra vágva betettem egy edénybe, amelyben vajat melegítettem. Összekevertem, megszórtam egy kanál liszttel, újra összekevertem és fél csésze vízzel felöntöttem. Fedő alatt pároltam, egy kis sót, borsot és egy löttyintésnyi fehérbort (furmintot) adtam hozzá. Kb. 5 perc után lehúztam a tűzről és egy fél dobozka tejszínt kevertem bele. Óvatosan összeforraltam még pár percig, majd botturmix segítségével kialakítottam a mártás végső konzisztenciáját. Krumplipürével tálaltam.
Szubjektív véleményem: a hal húsa fehér, nem túl tömör, kissé vizes, enyhe ízű, 1-2 szálka előfordul benne - nemigen lesz a kedvencem. (Az továbbra is a süllő, a pisztráng, az aranydurbincs és a folyami harcsa marad.) A medvehagymamártás nem lett olyan karakteres, mint gondoltam, de a hal mellé éppen megfelelő.
Nos, az a látogató, aki a pacalcsorba receptjéért kattintott, csalódott lesz, mert csak továbbirányítani tudom, pl. ide:
Bár a videón nem pacalból készül a csorba (Ciorba), de a neten általam talált verziók közül ez volt szimpatikus, mert nem citromlével, savanyúkáposztával és egyebekkel, hanem ahogyan az eredeti receptben, korpaciberével főzi a néni (A debreceni Hang-Kép Egyesület részéről pedig kedves főiskolai volt csoporttársam, Keresztesi Andrea interjúzik.)
Nos, jött a Húsvét, amit évek óta úgy töltünk, hogy hárman elmegyünk valahová a hegyekbe és túrázunk, lazítunk, együtt vagyunk. A gyerkőcünk 13 éves lesz a nyáron, pár év múlva várhatóan leszakad majd rólunk, úgyhogy ki kell használnunk az időt az együttlétre.
Tiszta szégyen, de hajdú-bihari létemre tavaly októberben léptem át először a magyar-román határt, de a kolleganőkkel akkor is csak a partiumi részre mentünk, reggel oda, este vissza. Most viszont úgy döntöttem, elkezdjük felderíteni Erdélyt, kezdetnek rögtön lefoglaltam egy apartmant a húsvéti hosszú hétvégére (A gyereknek kedden még iskolaszünet volt, úgyhogy mi is megtoldottuk egy nappal az ünnepet.)
Szombaton elindultunk: Ártánd, Nagyvárad, Torda útvonalon. Váradon szikrázó napsütés, Torda előtt hózápor. A kettő között a Királyhágó, ami gyönyörű, bár a férjem megemlítette, hogy érti, miért nem WagonR-ek rohangálnak errefelé. Szegény autónak húzatni kellett, de meghálálta a törődést: oda-vissza épségben, egészségben átvitt bennünket. Mondjuk, én tapostam az anyósülésen ülve a nemlétező fékpedált, főleg amikor megláttam az útról kisodródott és kiégett kamiont, ami egy ház udvarába ékelte be magát. De akasztott ember házában kötelet nem emlegetünk, szó sem esett arról a lehetőségről, hogy ne tudnánk átmenni.
Az első sokkhatás akkor ért, amikor a férjem egy felüljárón áthaladva lemutatott: az ott Torda. Mi????? Egy Ózdra emlékeztető iparvárosba jöttünk? Kicsit lezsibbadtam, majd elkezdtem magam győzködni, hogy hátha mégsem olyan rossz a helyzet. Mondjuk, amikor tudatosult bennem, hogy az apartman szó odaát lakást jelöl, akkor sok minden átfutott a fejemen, de a férjemén is, amikor meglátta a szállásunkat jelentő társasházhoz tartozó belső udvart. Akkor közölte, hogy másnap reggel hazamegyünk. Mondjuk, én meg tudtam, hogy nem, úgyhogy az egyébként hihetetlenül mondern, szépen felszerelt lakás tulajdonosainak kifizettük a három éjszaka nevetségesen alacsony bérleti díját és átvettük a kulcsokat. Elég hamar rájöttünk, hogy Romániára jellemzőek a kontrasztok. Óriási cigánypalotákat láttunk útközben, az udvaron pottyantós fabudikkal. Menő autókat, mellettük az udvaron a lóval hajtott furikokat, rendszámtáblával ellátva. Na, így voltunk végül Tordával is: kiléptünk a Józsefvárost idéző udvarból és azzal a lépéssel a város főterén, főutcáján voltunk. Gyönyörű épületek, teljes ellátottság, estig nyitvatartó boltok (vasárnap is!), az utakra felfestett széles zebrák vörös sávval kiemelve (és a zebrák előtt az autósok minden esetben megállnak), elegáns és egyedi ruhák a kirakatokban és egyáltalán minden teljesen normális és európai. Persze, a későbbi kirándulásaink alkalmával (mert természetesen megmásztuk a Tordai hasadékot és lépcsőztünk a sóbarlangban) láttuk a városszéli lerobbant épületeket, a mellettük nem túl diszkréten drogozó fiatalokat és városszerte a kutyákat. Mintha a legtermészetesebb dolog lenne, az emberek között ott mászkálnak a tereken, utcákon a kutyák, akik senkit nem bántanak és őket sem rugdossa odébb senki.
Hamar felderítettük azt az éttermet, ahová első délután beültünk, mert délután 3 körül azért már megéheztünk. Teljesen véletlenszerűen döntöttünk mellette, előzőleg nézegettem ugyan a neten a tordai étterem-kínálatot és az értékeléseket, de ez nem szerepelt a listában.
Azt el kell mondjam, hogy hónapokkal ezelőtt rendeltem egy kezdő román nyelvkönyvet és egy zsebszótárat. Persze a kollegáim kiröhögtek, hogy túlbiztosítom, mert ott mindenki beszél magyarul. Nos, ez nem így van. A 2011. évi népszámlálási adatok szerint a kb. 43.000-es népességből mindössze kevesebb mint 10% vallotta magát magyarnak. Én pedig nem szeretek kiszolgáltatott lenni, a nyelvek meg ragadnak rám, úgyhogy eleve úgy nyitottam, bárhová bementünk, hogy románul köszöntem, kértem, kérdeztem. Ez amúgy hihetetlenül kedvessé tette a románokat boltban,étteremben, bárhol.
Az Express étteremben az első nap egy nagyon kedves, magyar nemzetiségű felszolgáló hölgy dolgozott, aki viszont annak örült, hogy magyarul beszélhet. Persze, azért elmondta, hogy ha a vendégen látja, hogy pökhendiskedik, akkor hagyja, hadd szenvedjen, nem szólal meg magyarul. Mi szimpatikusak voltunk neki, a harmadik nap már összehasonlítottuk a két országban lezajlott gengszterváltást (bár a rendszerváltás szót nem értette, de az "amikor Ceaușescu kaput" kifejezéssel helyére került a dolog), az árakat, a béreket és a többi hétköznapi dolgot. A harmadik este nagy büszkén mondtam neki, figyelj, mi mindent tanultam: és elkezdtem sorolni románul: jó napot, jó estét, viszontlátásra, minden jót, kérek, kérem, az étel finom stb. és elértem oda, hogy mondtam: szeretnénk fizetni. Erre nevetve mondta, hogy ügyes vagyok, csak az utolsó kifejezés ragozását kijavítja, mert így azt jelentette: fizessen más!
Na, de visszatérve a poszt témájához: az ősszel nem volt pacalcsorba ott, ahol a kollegákkal ebédeltünk. Akkor marhacsorbát ettem (egyébként a románban a ciorba eleve levest jelent, két szót használnak a levesre: ezt és a supa szót ), de éreztem, hogy meg kell kóstolnom a pacallevest is. Én nem vagyok különösebben finnyás, ami a törzsfejlődésben elérte a puhatestűek osztályát és már legalább annyira félhalott, hogy nem akar elmenni a tányéromról, azt legalább megkóstolom. A pacallal szemben sincs semmiféle averzióm, elvégre a csirkezúzát is megesszük, meg ami pörköltben jó, az levesben sem lehet ehetetlen.
Megállapításom: a pacalcsorba és én innentől mint a borsó, meg a héja: nincs az az isten, hogy ne kerítsek minden hozzávalót és ne főzzem meg, illetve ahogy átlépem a határt, onnantól menni fogok az orrom után addig, amíg megtalálom az első helyet, ahol főznek nekem.
Lehetett bármilyen finom a pisztráng, az egészben sült füstölt csülök bab-ágyon, a kijevi jércemell (ami abszolút nem hasonlít a nálunk ismerthez), nekem a pacalleves jó savanyúan, jó tejfölösen, erőspaprikásan mindent vitt! Na jó, hát a muzsdéjból (mujdei) és a savanyú hagymasalátából azért amennyit bírtam, szintén elpusztítottam!
Órákon át tudnék persze mesélni, a szakadék 250 méter magas kőfalairól, a hihetetlen friss hegyi levegőről, a sóbánya alsó szintjébe kiépített turistacentrumról; arról, hogy Kolozsváron úgy zuhogott az eső, hogy nem tudtunk városnézni, és még nagyon sok mindenről, de inkább azt mondom: útra fel, mindenki nézze meg saját szemével!
A mi tapasztalatunk: minden előítéletünk megdőlt. Állat módon csak és kizárólag magyar rendszámos autóval közlekedtek, Nagyvárad után az út kifejezetten jó minőségű, a románok pedig nemhogy nem nyelnek el keresztben a magyar szó hallatán, hanem nagyon kedvesek és segítőkészek, ha azt látják, hogy a turista megtiszteli őket azzal, hogy legalább pár kifejezést megtanul a nyelvükön.
A szívem megint Valenciába húzott. Sikerült tavasszal pár napot ismét ott tölteni és a narancsfákkal szegélyezett óvárosi utcákon csatangolni, finomakat enni.
A vásárcsarnok itt a bevásárlás valódi szentélye.
Érdemes a piacon nézelődni, mint egy múzeumban - viszont ezek a gyűjteményes szépségek tapinthatóak és meg is kóstolhatók.
Például az ibériai sonkák választéka számos hasonló standon.
Aztán a sajtok, köztük a híres manchego - azaz hegyi sajt: juh- vagy kevert tejből készített, 6 -12 hónapig érlelt, finom aromájú keménysajt, a zsenge fehér kecskesajtok...
Az érlelt olajbogyók választéka is lenyűgöző: ki a zöldre, ki a feketére esküszik, van, aki szerint a magot tartalmazó ízletesebb - ki kell próbálni.
És egy kis ízelítő a különböző olivaolajokból.
A piac melletti külső standokon természetesen a paellához való edények szerezhetők be, mivel Valencia a paella szülővárosa - erről egy korábbi posztban írtam: http://lepcsankparty.blog.hu/2014/01/13/valenciai_paella_mitzi_von_kuche
Jártunkban-keltünkben az óvárosi utcákon mindenütt hasonló képek fogadnak.
Ez itt a fideua, ami igazából rizs helyett tésztával készülő paella. Óriási sütőedényekben sütik és az étterem kirakatába kiállítva kínálják (elsősorban a turistáknak). Igazi valenciai azonban inkább a 2-4 személyes tálakban frissen, rendelésre készült paellát vagy fideuát kedveli.
Sikerült egy igazi finomságot is megkóstolnunk a valenciai tengerpart közelében, a dokkoknál, a Forma 1-es versenypálya közelében. A főleg a helyiek körében népszerű egyszerű, de nagyszerű étteremben a calderata nevű egytálételt rendeltük, amire várni kellett (ez mindig jó jel).
Ez a zöldséges - tengeri herkentyűs leves valamilyen nemesebb tengeri finomságot is tartalmaz (languszta vagy homár), ami fejedelmi zamatot ad az ételnek. A sütőedény olivaolajjal megcsurgatott pirított kenyérszeletekkel van kirakva, ezzel mártogatható a finom leve.
Desszertként a cukrászdai választék egy része (húsvét előtt jártunk ott).
Azért búcsúebédünkön még ettünk egy autentikus valenciai paellát...
Csodáljátok, hogy míg ezeket a sorokat írom, ismét visszavágyom?
Vacsorát kell gyorsan csinálnom és a hűtőmben nincs semmi egy csokor petrezselyemlevélen kívül... Mélyhűtőm tele, de nincs idő kiolvasztani... Mit tegyek? Nézzünk körül a spájzban.
Van egy-két tonhal- és egy paradicsomkonzerv - ezzel már lehet kezdeni valamit. Olasz szárazészta mindig van idehaza, akárcsak némi olajbogyó és csodás nagyszemű kapribogyó, hagyma, fokhagyma. Ja és az ablakpárkányon ékeskedik egy cserép rozmaring. Szóval, a vacsora alapanyagai előálltak.
Lobogó vízben, amihez némi sót és olivaolajat adtam, megfőztem a tagliatelle (szélesmetélt) tésztát. Közben bőven van idő a mártás elkészítésére.
Felkockázott fél hagymát enyhén megpirítottam olajon, hozzáadtam a két doboz saját levében eltett tonhalat. Belekevertem fél doboznyi paradicsomot, az egész szemeket kissé összevágva. Került rá két gerezd fokhagyma, egy ág rozmaring és a petrezselyem levelei felaprítva.
Most következett egy marék magozott fekete olivabogyó kisebb darabokra vágva, és a felaprított kapribogyó, a pikáns ízhatás biztosítására. Végül sóval, borssal és kevéske cukorral állítottam be a végső ízeket.
7-8 percig kis tűzön összeforraltam a mártást - közben a tészta is megfőtt, amit leszűrtem. A főzővízből megmentettem kicsit, mert a tészta és a mártás összekeverésénél még érdemes egy-két kanállal hozzáadni.
Guszta lett a tonhalas tészta. Tálaláskor parmezánsajtot reszeltem rá, ami frissen reszelve a legzamatosabb. Halas tésztához parmezánt? Ez ellen egy valódi olasz valószínűleg tiltakozna, de így a legfinomabb - higgyétek el!
A túrógombóc a világ egyik legjobb és legegyszerűbb dolga. Túró kell hozzá, gomb, meg....ja, nem! Túró az tényleg kell, én fél kilónyit - természetesen Nádudvarit - dolgoztam össze 3/4 csészényi búzadarával (lyánykori neve gríz), 3 tojással, egy csipet sóval, két kanál cukorral. Egy kis citromhéjat reszeltem bele, meg egy vaníliarúd belsejéből kapartam bele keveset.
/A boltban kérdezem az egyik eladólányt, hová tették a vaníliarudat. Itt van -mondja -,de ötszázvalamennyi forint! Rávigyorogtam, mondtam, tudom hogy drága, de elvinném, kösz! Na, vagy csórónak néztek, vagy nagyon kevesen veszik meg a vaníliarudat, nincsenek hozzászokva a boltban az extrakereslethez./
A túrómasszát lefóliázva betettem a hűtőbe pár órára, hadd szívja meg magát a gríz, én közben főztem egy húslevest,jó sok répával, petrezselyemmel, karalábéval, zellerrel, hagymával, fokhagymával. Ez azért is nagyon kifizetődő nekem, mert csak én falom a zöldséget a levesből, a többiek maximum egy-egy darab répát esznek. Úgyhogy elég önző módon zöldségelek, de ebből vita még nem volt.
Miután a leves megfőtt, pár kanál zsiradékon pirítottam egy kis zsemlemorzsát, a végefelé kapott egy kis porcukrot, de csak jelzésértékkel.
Egy fazékban enyhén sós vízben kifőztem a gombócokat,amiket a búzadarás-túrós masszából söndörgettem, aztán a zsemlemorzsában megforgattam, úgy, ahogy anyámtól láttam: a morzsáslábast rázogatva, benne a gombócok belegurigázzák magukat a morzsaköntösbe.
Tálaláskor olyan 18-20 kanál tejfölt összekevertem kb. 3 kanál porcukorral, a maradék vaníliakaparékkal és reszelt citromhéjjal. Mivel sikerült Zott tejfölt vadásznom, ezért tudom kanálban megadni a tejföl adagját, mert Zotték olyan tejfölt csinálnak,ami majdnem olyan,mint a házi. A házitejföl, nem a házipálinka. Csak szólok!
