Egy vallomással kell kezdenem: sok finomságot és különlegességet kóstoltam világszerte, sokfélét el is készítettem, de a legeslegnagyobb kedvencem akkor is a káposztás kocka. Nagy mennyiséget képes vagyok behabzsolni belőle, pedig vigyáznom kellene vele.

 Most a legjobb a káposzta: már nem nagyon vizes, de nem is száraz, íze is van.

 A káposztás kocka készítésének egyetlen nehézsége a káposzta megreszelése. Kézzel nem is vállalnám (féltem ujjaim épségét), robotgépes aprításhoz kell folyamodnom, amit szintén nem szeretek, mert utána az apró szerkezeti elemek elmosása sok időt vesz igénybe. 

A megreszelt káposztát besózva állni hagyom félórácskát, majd kifacsarom.

 Egy mélyebb serpenyőben olajon egy evőkanál cukrot karamellizálok, erre kerül a káposzta, jól összekeverem. Az erős lángot  mérsékelve párolni - pirítani kezdem, eleinte fedő alatt. Ha ez a lépést kihagyjuk, a káposztás tészta világos, hóka lesz - én jobban szeretem, ha van színe.

Közben felteszem egy másik lábosba a vizet forralni, besózom, ebben főzöm meg a házi készítésű nagy kockatésztát.

A káposztához őrölt feketeborsot adok (mérsékletesen - utána még lehet borsozni), sót szükség szerint, és némi őrölt köménymagot, ami a káposztás ételekhez fontos emésztéssegítő hatása miatt.

 A végén még pirítom egy kicsit a káposztát: úgy a legfinomabb, ha kissé meg van pirulva. Végül a megfőtt, leszűrt és leöblített kockatésztát belekeverem a káposztába és összepirítom. Szerintem úgy a legjobb, ha bőven van benne káposzta, nem csak úgy mutatóban.

Ezúttal kacsamell mellé tálaltam - tökéletesen passszolt hozzá a káposztás kocka. Ha marad (általában csak egy kevés), melegítve is nagyon finom. Van, aki forrón szereti - van, aki hidegen is.

A maracujáért odáig vagyok: az illata mesés, íze különleges, savanykás, más gyümölcshöz nem is tudnám hasonlítani - ki kell próbálni!  Madeirán kóstoltam először, ott sokféle fajtája terem és az utcán is árulják a kipréselt maracuja-levet: nagyon üdítő. Szerencsére néha idehaza is lehet kapni, olykor passiógyümölcs néven. A múltkor viszonylag tűrhető áron jutottam hozzá, így hat darabot is vettem.

Évinek köszönhetem a maracuja-fagylalt ötletét, amit némi változtatással készítettem el. Először is öt félbevágott gyümölcsből kikanalaztam a húsát és szitán átpasszíroztam, mert a fagylaltban nem mutatnának jól a gyümölcs sötét magjai. 

 Kevéske, de igen intenzív ízű, sűrű levet kaptam, amit egy kis édesítőszerrel édesítettem, majd hozzákevertem 2,5 deci habtejszínt. A mélyhűtőben még előzőleg behűtött fagylaltgépem tartályára ráraktam a tetejét és elindítottam a keverőt. Csak ezután kezdtem el a nyíláson át beadagolni a masszát, hogy ne fagyjon az oldalára. 30-40 perc keverést írnak elő, de ezúttal 10-12 perc is bőven elég volt a fagylalt elkészüléséhez.

A gép tartályából kikanalaztam a fagylaltot kis szilikonformákba  /három adag lett/ és a mélyhűtőbe tettem. Azonnal is fogyasztható, akkor lazább, krémesebb.

Kb. három óra hosszat fagyasztottam, majd a teraszon elfogyasztottuk a forró délutánon. A fagylalt tetejére még egy kis mézzel édesített maracujahúst kanalaztam díszítésül. 

Ha nem kapunk friss gyümölcsöt, maracuja gyümölcsléből is kiválóan elkészíthető. A következő projekt a narancs- és banánfagylalt lesz.

És végül még egy madeirai látkép.

A marha vadasan zsemlegombóccal ünnepi étel nálunk, elég sok nekikészülést igényel a hagyományos módon való elkészítése. Mivel krónikus időhiányban szenvedek - újabban hétvégéken is - ezért ott egyszerűsítem a főzési procedúrát, ahol lehet, de a minőség továbbra is fontos.

Ez a csodálatos másfél kilós fehérpecsenye igen alkalmatos a vadas marha készítésére, mivel a szeletek szépen egyben maradnak a főzés során és remekül meg is puhul.

Kiolvasztottam egy vékony csík sváb füstölt szalonnát és a zsírján körbepirítottam a hússzeleteket. Kivettem a fazékból és megpirítottam a nagyobb darabra aprított zöldségeket (négy nagy sárgarépát, három petrezselyemgyökeret, fél-fél zellert és karalábét). Néhány perc pirítás után visszakerültek a hússzeletek, továbbá két kisebb hagyma félbevágva, két gerezd zúzott fokhagyma. Végül két darabka citromhéj, három szál babérlevél, csipetnyi kakukkfű (éppen az volt otthon friss zöldfűszerként), só és 10-10 szem bors és koriander került bele ízesítőnek.

Egy deci finom furminttal és kb. ugyanannyi vízzel felöntöttem és lezártam a kuktát. 40 - 45 perc szükséges tapasztalataim szerint a hús tökéletes megpuhulásához.

Ezután kivettem és melegen tartottam a hússzeleteket.

Az edényben maradt zöldségeket botmixerrel összeturmixoltam (miután a borsszemeket és a babérleveleket kihalásztam belőle). Ezután következett a végső ízhatás beállítása: ehhez mustárt, pici citromlevet, másfél evőkanálnyi jó minőségű tejfölt, kevéske cukrot és még egy csipet sót használtam. /Tudom, hogy karamellizálni is lehetne a cukrot, de ez most elmaradt./ Worcester-szószból is tettem bele pár cseppet.

Ezután pár percig még összeforraltam a mártást (épp a kellő sűrűségű, így nem kell sűríteni), majd ráöntöttem a hússzeletekre.

És a tálalás zsemlegombóccal:

A rakott zöldbab az egyik nyári kedvencünk. Télen is kiváló fagyasztott zöldbabból, de nyáron itt a piacon a zsenge, nem szálkás, friss zöldbab, ami nagyon finom és kalóriaszegény.

A mi rakott zöldbabunk tényleg csak zöldbabot tartalmaz: nincs benne térfogatnövelő rizs, sem paprikás alap, amikről lehet olvasni másutt. Az elkészítése pofonegyszerű - az eredmény pedig nyálcsorgatóan finom.

Kb. 80 deka friss sárgahúsú zöldbab (4 főre számítva) végeit lecsipkedem, alaposan megmosom és néhány centis darabokra vágva felteszem főni sós vízben, amelybe fél fej hagymát, két gerezd fokhagymát és néhány szál petrezselyemzöldet is rakok. (Ételízesítőt én nem használok, de aki akar, tehet bele egy kicsit, vagy fél leveskockát.) Amikor már majdhogynem puha, kiveszem és kicsit hűlni hagyom.

Egy jénai tál aljába vajdarabkákat rakok, meghintem zsemlemorzsával, majd rákerül az első réteg főtt zöldbab, amire tejföl, kaukázusi joghurt /és esetleg egy belekevert tojás/ keverékéből kanalazok. 

Egy réteg zöldbab, pár kanál joghurtos tejföl - így rétegezzük. A tetejére zsemlemorzsa kerül, arra pedig ismét vajforgácsok.

Ennyi és kész - már mehet is a 180 fokra előmelegített sütőbe, alufóliával lefedve 20 percig, utána fedetlenül még 20 percig összesütve.

Önmagában is megállja a helyét, de a húskedvelő férfiak kedvéért egy kis párizsi bundában sütött fokhagymás csirkemell mellé tálaltam.

Könnyű, gyors és mindenki szereti.

Lisszabonnak különleges a fekvése: dombokra és a köztük lévő völgyekre épült, a Tejo folyó széles torkolatánál. Magával ragadó, ahogy emelkedőkön és lejtőkön keresztül csatangolunk az utcákon vagy villamosozunk, felvonózunk a különböző városrészek között. Már többször jártam itt, most egy központi hotelben laktunk, ami mindig nagy előnyt jelent a városnézés szempontjából - főleg a tavaszi változékony időjárás miatt.

Első utunk a szívünknek kedves Belémbe vezetett, ami Lisszabon egyik kintebb fekvő városrésze, a nagyon széles Tejo folyó torkolatánál. Ez az a látvány, ami harmóniájával mindig elkápráztat: a Belém-torony.

A közelben egy újabb csoda, a Szent Jeromos kolostor, a manueli gótika ékszerdoboza, a dicső és gazdag portugál történelem emléke. Körülötte a parkban az Újvilágból származó növénykülönlegességek.

És még mindig Belém: a stilizált karavellát ábrázoló Felfedezések emlékműve, az élen Tengerész Henrikkel, a háttérben az óriási híddal. Jó itt sétálgatni a tágas folyóparti sétányokon a műemlékek, múzeumok és kávéházak között, a világhírű pasteis de Belém süteményt eszegetve.

Térjünk vissza újra a belvárosba: itt magasodik az ódon Sé, a román stílusú katedrális, mellette kanyarog a villamos fel a dombra. Érdemes felülni a számos járat egyikére: a legolcsóbb városnéző túra és nem kell közben a szintkülönbségek miatt aggódni (csak a zsebünkre, táskánkra vigyázni).

A belvárosban ilyen csodákra bukkanhatunk, mint Eiffel különleges felvonója, az Elevador de Santa Justa, ami két különböző szinten fekvő városrész között biztosít kényelmes összeköttetést (némi sorbanállás után). 

Természetesen - gasztroblogger lévén - a portugál konyha specialitásait is megkóstoltam. Itt látható a híres cataplana, a lecsukható fedeles sárgaréz edény, ebben párolodnak a finomságok (kb. 30-40 percet kell rá várni, mert frissen készül).

 Lássuk, mit rejtenek a cataplanák: az egyikben ördöghal, a másikban homár és más tengeri herkentyűk. Természetesen beszereztem egy cataplanát (a korszerűbb rozsdamentes acélból), hamarosan kipróbálom és beszámolok az eredményről.

Egy másik portugál specialitás az acorda de marisco: kenyérbéllel sűrített leves, kagylóval, rákkal - ebben a jónevű lisszaboni étteremben (Maria Catita) cipóba töltve tálalták. A másik tányéron grillezett rape (ördöghal), az egyik legfinomabb hal.

És végül egy kép a folyópartról fotózva, a tágas Praca del Comercio a diadalívvel, Lisszabon kevés sík területeinek egyike a Baixa negyedben. A zegzugos, meredek sikátoros kis utcákkal szemben itt aztán bőségesen van tér.

Ebből a szubjektív útleírásból sok érdekesség még kimaradt - talán majd máskor... Érdemes felkerekedni és megnézni Lisszabon különböző arcait, megkóstolni a portugál ízeket.

Végre itt a nyár, érik a meggy. Ezt a pár marék meggyet az előbb szedtem a fáról. Itt van tehát az ideje az idei első meggyes piskóta készítésének.

Megmostam, kimagvaltam, becukroztam, kis ideig állni hagytam a meggyet. Előmelegítettem a sütőt 180 fokra.

Hét egész tojást tettem a robotgép üstjébe és egy csipet sóval közepes, majd nagyobb fordulatszámon kevertem, amíg felhabosodott. Ekkor 6 evőkanál kristálycukrot és egy csomag vaniliás cukrot adtam hozzá.  

 Végül a liszt következett: 7 evőkanállal (közben a keverést közepes fordulatszámon folytattam).  

Beleöntöttem a tésztát a sütőpapírral bélelt, közepes méretű tepsibe. Belepottyantgattam a lecsöpögtetett meggyszemeket, közepes sűrűségben. 

És már mehetett is a sütőbe. 15 percig csak kívülről szemléltem - addig nem szabad kinyitni a sütőajtót. 20 perc után belekukkantottam, 25 perc után tűpróbát csináltam: ha a tésztába szúrt hústűre ragad tészta, akkor még sütni kell egy kicsit, ha nem, már kész is.  

Mire észbekaptam, már csak ezt a néhány darabot tudtam lefotózni, mert máris felfalták az idei első meggyes piskótát. 

 Ez pedig a következő sütés. A változtatás az, hogy másfél evőkanál darált dió került a tésztába (liszt pedig annyival kevesebb). És még annyi, hogy véletlenül réteslisztet tettem bele az első három kanállal finomliszt helyett. Milyen lett az eredmény?  Picit morzsásabb, törékenyebb, de pillekönnyű, isteni meggyes. Érdemes kísérletezni!

 Régóta mozgatta már a fantáziámat a töltött tintahal. Az utolsó lökést Dömbi egyik kommentje adta, itt volt tehát az ideje elkészíteni. Szerencsére a M.-ban többféle méretű friss tintahal is volt, én a kb. 8 centisekből vásároltam néhány darabot.

Meg kell tisztítani /ez az egyetlen nehézség/, de a csápok levágása után a belseje könnyen kijön, a bőrét pillanatok alatt le lehet húzni és egy alapos külső-belső mosás után konyhakészek is a tintahalacskák. Ha a nagyobb, tisztított tintahal-törzseket vásároljuk, még ez a munka is megspórolható.

Ezután elkészítettem a tölteléket. Megint csak szerencsém volt, mert egyik áruházunkban a görög napokon beszereztem egy doboz fetasajtos krémet, amelyben aszalt paradicsom is volt - már csak kicsit fel kellett turbóznom. A turbózás ezúttal a fokhagymát jelenti, pláne, ha zsenge tavaszi lilás fokhagymát lehet kapni: ebből préseltem a krémhez 2-3 gerezdnyit. A csápocskákat apróra vágva olivaolajon, kevés fokhagymán megpirítottam, majd a töltelékhez adtam egy kis Panko morzsa kíséretében (de fehér morzsa is használható).

Már csak a tintahalak betöltése volt hátra, amit a legegyszerűbben habzsákba töltve lehet végezni, bár kicsit pepecs munka. Itt gondoltam másodszor arra, hogy talán mégis a nagyobb méretű tintahalakat kellett volna választanom... De végül is sikerült, nem feledtem el a hústűvel való megtűzést sem. A megtöltött tintahalacskákat egy olivaolajjal meglocsolt porcelán sütőtálba raktam, a tetejére néhány gerezd fokhagyma, kis só, megint egy kevés olivaolaj és egy jó löttyintésnyi fehérbor került.

180 fokra előmelegített sütőben alufóliával lefedve kb. 40 percet sült-párolódott. Nem pirítottam meg a végén a grill alatt - attól féltem, hogy gumiszerűvé válhat, így viszont puha és zamatos, igazi mediterrán ízvilágú előétel lett. Vendégeink elismerően szimatolták érkezéskor a csábító illatokat. Ízlett is mindenkinek. Legközelebb más variációjú töltelékkel is kipróbálom és erre biztatok mindenkit.

Tiszta mediterrán fíling! 

Még tart a spárgaszezon! Egyik fő kedvencem, mindegy, fehér vagy zöld - bármikor jöhet frissen, de blansírozva-fagyasztva akár egész évben is. Miért kellene ezt a kalóriaszegény finomságot csak május-júniusban enni? 

Most egy nagyon egyszerűen összeállítható, nem munkaigényes, de igazán finom ételt mutatok be, amit szombaton ebédre készítettem három fő részére, meg azután szerdán is 4 és fél főre...

Egy csomag zöldspárgát a szárvégeket letörve megmostam. Hat darab filézett csirkecombot... Itt megállnék egy szóra. Nagy segítség a háziasszonynak a boltban vásárolt filézett csirke felsőcomb, de érdemes alaposan átforgatni, kivágni a bennmaradt kemény, illetve zsíros részeket és utána alaposan megmosni.

A felsőcomb-filéket sózva, borsozva, egy kis zsenge fokhagymát rápréselve olajon átpirítottam mindkét oldalukon -  ez volt az egyedüli dolog, ami elősütést igényelt, a többi már csak az összeállítás.

Kerámia sütőedényem aljára egy kis olajat csorgattam, amiben a húst pirítottam, erre jöttek a combok, megint egy kis só, bors, pár rozmaringlevélke aprítva és darabolt fokhagyma.

Néhány újrumplit meghámozva, felszeletelve a hús közé szórtam (de ez el is hagyható), majd jöhettek a zöldspárga-szálak.

Az öntethez 3 deci tejfölbe reszeltem 5 deka parmezánsajtot és a hús-spárga-krumpli egyvelegre öntöttem. Végezetül még reszeltem egy kis parmezánsajtot a tetejére is (mert abból nekem sosem elég).

60 percig sütöttem időzített sütéssel (tehát hideg sütővel indítottam). A teteje kissé megpirult, úgyhogy kevesebb is elég lehet - mindenesetre remekül megpuhult minden és az ízek jól összeértek (én meg közben meg tudtam járni a piacot is).

És itt a másik változat, újkrumpli nélkül. Érdemes mindkettőt kipróbálni, a siker garantált.

 Boldog 2. születésnapot a blognak és olvasóinak! További sok sikert, Mitzike! :)

A cím kapásból nem igaz: nálunk bukta lekváros, a tájjellegű beszéd ízes. A bukta viszont lekváros. Lehetőség szerint azzal a szép bordó, Beni által gyakran emlegetett „hitlerszalonnával”, aminek olyan utánozhatatlanul édes-savanykás íze van és prímán bírja a sütést.

A kisfiammal félúton a munkahely és az iskola között találkoztunk és hazasétáltunk. A hozzávalók megvoltak, tulajdonképpen előző estére terveztem az akciót, de ember tervez…

Elővettem azt a szakácskönyvet, amit nagyon szeretek és amibe már jópár étel neve mellett vannak mindenféle irkafirkák ( jó!; nagyon finom!; finom, de duplázni kell a tészta adagját!; valami el van írva benne stb.), mert az egyetlen, aminél lecsekkolom, nem csinálok-e hülyeséget, az a tészta, sütemény. Jó lenne egy ilyen szakácskönyv az Élethez is, bár pontosan recept szerint úgysem menne, a kézzel odaírt megjegyzéseket meg úgyis átugranám..:-)

Nos, jöjjön a bukta (nem, nem az, hogy „hahó, Főnök, itt vagyunk!”, hanem az édesség).

Egy kevés langyos tejbe (sacckábé egy deci) minimális porcukrot tettem, 2  deka élesztőt morzsoltam bele, és megszórtam a tetejét egy csipetnyi liszttel, majd letakarva meleg helyre tettem, futni. Lábdobogást nem hallottam, de szép habosra felfutott.

Fél kiló langyos lisztet szitáltam a kedvenc, agyonhasznált műanyagtálamban, ami egy egykori tupper-kelesztőtál alja volt, na az ő módszerükkel soha nem használtam. Sima, normális, szabálykövető hagyományos dagasztásra-kelesztésre termett tál, kelttésztát mindig ebben készítek. A kelttészta az egyik kedvencem. Nem tudom, mikor tanultam meg és hogyan, de lehet, hogy előző életemben pék voltam, mert mintha ösztönösen tudnám, szemben mondjuk a piskótával, amit eleinte gyakran sírásig menően elrontottam.

A lisztet két részletben tettem a tálba, mert valahol, egy „szakirodalomban” azt olvastam, a só és az élesztő ne érintkezzen egymással. Biztosan van magyarázat, én nem kutattam, de olyan kis apróság, ami betartható és hát, ugye sosem lehet tudni, nem ettől lesz-e jó a dolog a végén.

A lisztbe öntöttem a megkelt élesztőt, beletettem 1 tojást, kb. 6 deka felolvasztott vajat, 3 kanál porcukrot és kevés tejet, éppen annyit, hogy jó rugalmas tésztát kapjak, ami gyúrás végére minden anyagot felszed a tálból. Alaposan kidolgoztam a tésztát, hiszen a kelttésztáknál a jó hőmérsékletű alapanyagok mellett ez a másik rizikófaktor. Ha nincs az erő és a lelkesedés belerakva, nincs tészta. Megpüfölöm, mintha leüthetném rajta az aznapi stresszt és gyurmázok ezerrel, Süllőcske büszkén vállalna be szobrászinasnak, bár félek, ez a fogalom náluk nem létezik, így maradok lelkes amatőr.

Ablakpárkányba tettem letakarva, szépen megkelt kétszeresére: a napsugarak átmelegítették és dolgoztatták a kis élesztőgombákat.

Félujjnyira elnyújtottam a tésztát, derelyemetszővel téglalapokat vágtam belőle, negyedóráig még hagytam kelni, majd kevés lekvárt a kis téglalapokra rakva töltöttkáposzta-szerűen összecsomagoltam őket, először a két oldalt behajtva, majd alulról, aztán felülről ráhajtva a tésztát és végül jó alaposan a deszkáhozlapítva az aljukat, hogy minél kevesebb nyíljon szét sütés közben. Persze, így is volt olyan, ami nem bírta a kiképzést, de szerintem az élvezeti értékén nem ront, ha kicsit szabálytalan is némelyiknek az alakja.

Kevés olvasztott zsírt és egy tojást összekevertem, ebbe mártogattam a bukták tetejét, tepsibe zsírpapírra sorakoztattam a tésztát és két adagban, előmelegített sütőben megsütöttem. Az első adag kicsit hókább lett, nem akartam megégetni az alját, így óvatoskodtam, de a második csapat: patent.

Az én buktáim aprók, ebből a mennyiségnyi tésztából 26 sikeredett, meg egy kisgömböc.

Nem vagyok mindentporcukorralmegszórós, úgyhogy a családra bíztam, mindenki döntse el maga, hogyan kéri. Amúgy mindegy volt, befalták ami előttük volt, akár volt rajta cukor, akár nem.

A többi tesztelése ma este egy munkamegbeszélésen, szerintem nem kell visszahoznom, vagy titokban hazafelé megetetnem valami kóbor macskával.

Közben megnéztem a Napsütötte Toszkánát, gyönyörű keserédes film, mesés tájakkal, ínycsiklandó ételekkel, és a többivel, amiről nem akarok beszélni, kérem, kapcsolja ki a kamerát!...:DDD