Az édeskömény olyan, mint egy absztrakt műalkotás: a szép fehér fején a zöld szárak és az üdezöld kaporszerű levélkék... Mindig csodáltam, de eddig csak távolról - most jött el az idő a kipróbálására. Tudom, hogy a mediterrán, főleg az olasz konyha egyik kedvence és roppant egészséges, de nálunk még nem került be igazán a köztudatba.

Pisztráng mellé terveztem egy kellemes, már-már tavaszias hétvégi ebédre. Először is az édeskömény zöldjét levágtam és mosás után félretettem. A szárat és a külső héját eltávolítottam (bár friss volt, de féltem, nehogy kemény legyen), és hosszúkás vékony csíkokra szeleteltem a fehér törzset, az alján lévő keményebb részt kivágva. Megkóstoltam nyersen is: éppencsak kissé érződött az édeskés-ánizsos íze, talán némileg a csicsóka édességére emlékeztetett.

Vajat és egy pici nádcukrot tettem egy edénybe és kezdeti pirítás után félig-meddig megpároltam az édesköményt egy csipet só hozzáadásával. Olvastam más receptekben, hogy fokhagymát adnak az édesköményhez, de szerintem az elnyomná az ízét, úgyhogy ki is hagytam.

Közben előkészítettem a két szép pisztrángot: megmostam, besóztam, citromlével meglocsoltam - így állt egy félórácskát.

Egy jénai tálba vajdarabkákra fektettem a halakat, a belsejükbe is vaj került, meg az ánizskapor nagy része. Még egy kis bors és vajhasábok a tetejére, egy felkarikázott vérnarancs (hogy fokozzuk az ízkavalkádot), majd a megpárolt édeskömény-szeletkékkel körberaktam.

Ment is be a grill alá. 10 perc után megfordítottam a halakat, hogy a másik oldalon is piruljon a bőrük. És a végeredmény, körítésül egy kis garnélarákos tésztát kínálva:

Remekül kiegészítette egymást a pisztráng és az édeskömény - jó párost alkotnak. Legközelebb nem fogom az édesköményt előpárolni, mert a halgrillezés 15 perce elegendő lesz a megpuhulásához. És még valami: vajban sütni-főzni királyi ízt ad mindennek. 

N.B.: Anica egy régebbi Lepcsánkparty-posztban már kipróbálta az édesköményt, poszt itt.  Ez egy újabb kísérlet az édesköménnyel - úgy tűnik, sikeres. Megéri tovább foglalkozni vele.

Igencsak öregszem (persze, senki nem fiatalodik), mert egyre gyakrabban jutnak eszembe gyerekkorom meghatározó ételei. Nálunk háromgyerekes család létünkre mindennap volt húsétel, de rengeteg zöldséget is ettünk és anyu sok főzeléket, mártást is főzött. Kolis egy évig voltam, a menzát igazából már nevelőtanárként látogattam anno, viszont a paradicsomos húsgombóc mindig a barátom maradt.

Teljesen feldobott, amikor kiderült, hogy a gyerekem is szereti ezt az ételt, a férjem meg szerencsére mindenevő, úgyhogy ez volt a szombati ebéd.

Először is bevásároltam, aztán felhívtam anyukámat azzal a kérdéssel, ő külön főzi-e ki a gombócokat, vagy a mártásban. A válasz: olyan régen csináltam, hogy már nem emlékszem. Na, mondom, ez nem biztos, hogy előrébb visz, de legalább beszéltünk egy negyedórát.

Végülis megcsináltam a saját verziómat, akinek tetszik, megcsinálja; akinek nem, továbblapoz.

Valamivel több mint fél kiló darálthúst fűszereztem sóval, borssal, kétféle pirospaprikával, egy szál felkockázott újhagymával és néhány levél apróra vágott medvehagyma-levéllel, meg egy gerezd reszelt fokhagymával. Egy tojást és egy bögre félig előfőzött rizs felét adtam hozzá (sokallottam az előzetesen kigondolt mennyiséget), majd vizes kézzel kis gombócokat sodorgattam és enyhén sós vízben kifőztem őket.

Egy nagy lábasban zsiradékon vékony világos rántást csináltam, adtam hozzá egy doboz hámozott, paradicsomszószban eltett paradicsomot (5 gyönyörű hosszúkás gyümölcs ? volt benne) és egy doboz paradicsompürét, lassan felengedtem kavargatás közben a húsgombócok főzőlevével. Amikor már úgy láttam, hogy mind a szósz mennyisége, mind a sűrűsége jó, kicsit cukroztam és beletettem a húsgombócokat egy zellerlevél társaságában,majd összeforraltam. 

És ha már lúd, legyen kövér: főttkrumplival tálaltam, a tetejére vágott zellerzölddel.

A babgulyást mindenki másképp csinálja - az én jól bevált receptem szerint könnyen elkészül mindössze egy óra alatt.

Éjszakára beáztattam fél kiló tarkababot. A 60 dekányi marhalábszárt kockákra vágtam.

Megtisztítottam három szál sárgarépát, két petrezselyemgyökeret, darabka zellert és karalábét.

Az edénybe kockáztam két csíknyi füstölt szalonnát (és összesen ennyi füstölt áru került az én babgulyásomba). A kiolvadt zsíron megdinszteltem a felaprított hagymát és már ment is rá a hús. Átpirítottam, két gerezd fokhagymát rápréseltem, majd két kávéskanál őrölt pirospaprikát adtam hozzá. Most a felkarikázott zöldségek következtek egy  paradicsom kíséretében. Pár percig még pirítottam, majd hozzáadtam a lecsepegtetett babot és néhány szál petrezselyemzöldet.

Meghintettem egy kevéske őrölt köménnyel (emésztéskönnyítő célzattal is), 10 szem bors, két kis babérlevél és sózás következett, majd felöntöttem vízzel - és rátettem a kuktára a fedelet.

Mert ez a babgulyás kuktában készült, íme. 

40 percet töltött a leves a kuktafazékban, majd levettem a fedelét (persze, a szelep leengedése után). 

Már csak a picike nokedlik beleszaggatása volt hátra (1 tojás, csipet só, liszt jól összekeverve) és ez meg is adja a babgulyás kellő sűrűségét - nem szükséges rántani, habarni, stb.

Tálaláskor erős paprikát, tejfölt is tegyünk az asztalra, ki-ki ízlése szerint. 

Akárkit kérdeztem a családban és az ismerőseim közül, senki nem csinált vagy evett még dödöllét. Érdekes módon többen azt mondták, nem ettek, de biztos finom.

Én is így gondoltam, ennek szerintem a címben idézett gyermekdal lehet az oka: kellemes emlékeket idéz az étel neve.

Mivel a sütőm sztrájkol pár napja, eléggé behatárolja a főzési lehetőségeimet, bár vicces kollegám szerint igazán tarthatnám a tűzhely gombját arra az 50-60 percre,míg megfőzök. Nem nyert az ötlete, inkább megpróbálkoztam ma délben a dödöllével.

7 nagyobb krumplit megpucoltam, karikára vágtam és annyi sós vízben, ami ellepte, megfőztem. Amikor már megpuhult, összetörtem, tekertem egy kis őröltborsot, megkóstoltam, elég sós-e. Az volt, így további ízesítésre nem szorult. A levével együtt megtört krumplit a gázlángon hagyva lisztet adagoltam hozzá,míg egy jó sűrű, nehezen keverhető, majdnem tésztaszerű masszát kaptam. Nekem másfél bögrényi lisztre volt szükségem ehhez, de nyilván függ a krumpli és talán a liszt minőségétől is. 

Míg a krumpli főtt, három fej hagymát megpucoltam és félkarikára vágtam. Mint utólag kiderült, ez sok volt, de sebaj, magában is elfogy a sülthagyma, nassolnivalóként.

A legutóbbi tepertősütésből maradt zsírt egy lábasban felhevítettem, és megdinsztoltam rajta a hagymát, aztán egy lapos tányérra adagoltam a masszát és teáskanállal szaggattam a forró zsírba a tésztát. Ahogy fogyott a türelmem, úgy lettek egyre nagyobbak a galuskák, ez tény. Nudliszerű mérettel kezdtem, kétszerakkora lett a végére. Egy adagot megpirítottam, jöhetett a következő és így tovább. 

A kis tésztadarabok megfordításához elővettem facsipeszt, villát, kanalat, fakanalat, lyukacsos fémszedőt. És édes anyanyelvünk ízes fordulatait is, mert alig akartak megfordulni a kis mocsodékok.

Tejföllel tálaltam, egytálételnek, de igencsak kell még egy adag húst csinálnom estére, mert a két ragadozó (férj, kamaszfiú) jóétvággyal betermelt egy adag dödöllét, viszont semmi extra elragadtatásra utaló jelet nem adtak.

Az én értékelésem: nem rossz, de a juhtúrós sztrapacska kenterbeveri. Viszont egy próbát megér, ha valakinek nincs jobb ebédötlete.

Már alig vártam, hogy kipróbálhassam karácsonyi ajándékomat, a gyönyörű öntöttvas lábast, ami ír gyártmányú, így természetesen zöldben pompázik.

Egy bőrös malaccombra esett a választás, amiről tudjuk, hogy igazából süldő, de malac néven árulják a hentesek.  Nem akartam a szokásos módon sütni, új ízeket kerestem, ezért a sütés előtti napon pácba raktam (fokhagyma, törött bors, rozmaringlevelek némi olajjal bekenve).

A vadonatúj edényt zsírral vékonyan bekentem, rá felaprított répát, petrezselyemgyökeret, zellert és kevéske karalábét tettem egy fél fej  felkarikázott hagyma és 2-3 gerezd fokhagyma kíséretében.

Erre került a malaccomb-szelet, ráöntve a páchoz használt olajat, nem elfelejtve a sót (mivel a pácban nem volt só), kis extra őrölt borsot és a malachús nagy barátját, két ágacska rozmaringot.

Felöntöttem húslevessel, rátettem a súlyos öntöttvas fedőt és a 180 fokra előmelegített sütőbe toltam a lábast.

Egy óra elteltével ránéztem és úgy találtam, hogy eltávolíthatom a bőrös-zsíros szegélyt, miután megtette kötelességét. 

Jó másfél óráig sütöttem - pároltam a malachúst, majd a kikapcsolt sütőben hagytam az edényt a tálalásig. Puha és zamatos hús volt célul kitűzve, a sokszor kissé jellegtelen ízű malachúsból zamatosabb fogást akartam varázsolni.

Pont olyan lett, amilyennek  elképzeltem. Idősebb, gyengébben rágó családtagok is jóízűen fogyasztották a puha és étvágygerjesztően ízes malachúst krumplipüré és egy kis savanyú káposzta kíséretében.

Nagyon jó csapat állt össze a munkahelyen, aminek a nagy részével együtt ebédelünk, esténként csetelünk és szilveszter este többen azt coming out-oltuk, hogy legszívesebben együtt búcsúztatnánk az óévet. Nos, a keménymag és az ezt kiegészítő kollegák bizonyos időközönként csapnak egy közös, csapatépítő főzőcskézést.

Az idei elsőt január elejére terveztük, de akkor még nagyon bennünk élt a szilveszteri bulizás. többen napokig fáradtak voltak még (;-) ), úgyhogy eltoltuk február első péntekjére.

Főszakácsunk igazoltan hiányzott, úgyhogy gyorsan elővarázsoltuk Tibort, aki nagyon tud bográcsban főzni, ha az első órában nem engedjük inni soft módon.

Délután 1-1/2 2 között találkozott a háromfős csapat és először is taktikai megbeszélést folytattunk: Tibor darabolja a húst, én aprítom a hagymát, Bazs vágja fel a fát. De először is mélyen elgondolkodtunk,a következőképpen:

A hús 8 kiló volt, vegyesen csülök, bőrös comb és tarja, viszont szigorúan ugyanazon disznóból. Tibor úriember, neki van hentese, aki nemcsak biztosította a minőséget, de a csülköt kicsontozta és még a csontot is összefűrészelte. . A hagymából kb. egy kilót pucoltam meg és aprítottam fel, igaz, azt már a kis kézivezérlésű aprítómmal, de így is száz százalék, hogy legalább egy hónapig ha akarnék, se tudnék ejteni egy könnyet sem, annyit sírtam.

Amikor mindezekkel készen voltunk, ismét  ittunk egy áldomást, úgyhogy a főnökünk által hozott egyik pálinkásüveg kiürült, igaz, eleve darabban volt, ezért nem hagyhattuk,hogy eloxidálódjon, vagy ilyesmi.

Tűz, bogrács, zsír, hagyma, hús,só, bors, pirospaprika és hajrá! 

1/2 3 körül megérkezett a csapat többi része, kivéve Zsanit, aki 1/4 5-re ért oda. Mondjuk, azért aggódtunk kicsit, mert a vodkát ő hozta, meg a kenyeret is, de azzal úgy voltunk, akár magában is megesszük a pörköltöt. De a vodka! Én mondtam: gyerekek, Zsani megitta a vodkánkat! De nem, Zsani nem olyan, meghozta a szeszt, na nem mintha nem lett volna mit inni. Pisti és Karcsi pl. rögtönzött egy forraltbort, ami olyan, de olyan finom borsos volt, hogy az hihetetlen. 

No, a kollegák érkezése természetesen a szakértői team felállítását is jelentette. Aki szokott bográcsozni,grillezni, az tudja: mindenkinek van valami észrevétele, hogyan kellene.

Nekünk egy dolog jelentett gondot: az irgalmatlan szél. Eleinte el-elpőtyögött a tűz úgy, hogy körülrakták műanyag (!) asztalokkal, de az utolsó harmadát bent, a tűzhely tetején kellett töltenie a bográcsnak. A füstíz mindenesetre belekerült,ez a lényeg.

Meg belekerült két paradicsom, két paprika 1x1 cm-es darabokra vágva, egy hegyes erőspaprika erejétől megfosztva és felcsíkozva, pár gerezd fokhagyma és egy kis őrölt füstölt pirospaprika.

Kenyérrel, savanyúuborkával és jó baráti beszélgetéssel, hangos kacagással fűszerezve isteni volt. 

A jó öreg lazacot fel kéne dobni valami újszerű körettel. A grillezett lazac úgy jó, ahogy van, nem igényel nagy variálást - de a szokásos zöldsaláta-keverék kicsit kevés lenne kísérőnek, keressünk hát valami újdonságot.

Irodalmazzunk csak egy kicsit...  Alfredo-szósz: az USA-ban népszerű, Itáliában nemigen ismert, tészta mellé való mártás - hm, lássuk...

Anno - a XX. század 20-as éveiben - hollywoodi filmsztárok /Douglas Fairbanks, etc./ ismerkedtek meg a római Alfredo étteremben ezzel a tésztaszósszal, ami eredetileg a doppio burro-nak nevezett régi olasz mártás. Az USA-ban nagy karriert futott be, a mai napig jól ismert és az étlapon van, sőt, a siker fokmérőjeként készen is kapható...

Az ebéd néhány hozzávalója:

Tagliatellét, azaz magyar nevén hosszúmetéltet főztem ki sós vízben. Közben elkészítettem az Alfredo-szószt, a következő roppant egyszerű módon - az eredeti recept szerint:

15 dkg vajat felolvasztottam egy lábasban, 10 deka frissen reszelt parmezánsajtot adtam hozzá, két gerezd zúzott fokhagymát, majd bő 1 deci tejszínt. Kis lángon, néha megkeverve összemelegítettem kb. 6-8 percig, amíg besűrűsödött (semmiféle sűrítő anyag nem  kell bele). Végül az apróra vágott zöldpetrezselyem következett, meg egy kevés fehérbors. Ellenőriztem az ízét, só nem kellett bele.

A megfőtt tésztát leszűrtem, majd óvatosan összekevertem a kellően besűrűsödött mártással.

Időközben a sütő grillfokozatán meg is pirultak a szép lazacfilék kb. 10 perc alatt. A már korábban besózott, citromlével meghintett lazacszeleteket pár csepp olivaolajjal kikent tepsibe tettem, a tetejükre egy ágacska rozmaring és megint egy kis olivaolaj került  - és ennyi.

Nagyon tetszett, hogy gyakorlatilag egy negyedórányi idő alatt teljesen komplettálni lehetett az ebédet. Azért a salátát sem felejtettem el (csak a képen nem szerepel).

Egyszerűen nagyszerű, ünnepi ebédre is kiválóan megfelelő duó.

"Forrón isszuk meg a kávét, nincs idő.
Menni kell.
Sürgünk-forgunk, mint a hangyák, nincs idő.
Tenni kell." - énekli az Apostol együttes /Okosabban kéne élni/ és ezt az ember egy átlagos napon is érzi, hát még egy munkanap-áthelyezéses szombaton és másnap! Azt a hétvégét, amikor az ember betette a lábát a munkahelyére, már megette a fene. Mindenesetre ilyenkor minden csúszik: feleannyi idő jut vásárlásra, takarításra, főzésre. A legutóbbi ilyen csonka hétvégi alkalommal ott álltunk tanácstalanul mint egy kisközség: mi legyen délre? Nálunk a húsleves-rántotthús-pörkölt nem dívik vasárnap. Anyukám rendkívül változatosan főzött, úgyhogy gyerekkoromban sem volt obligát menü ilyenkor, hanem amit kért a nép, vagy kitalált Anyu. 

A férjem családjában ennek ellentéte működött, ott pontban déli 12-kor asztalon kell gőzölögnie a hagyományos paraszti étel-szentháromságnak. 

 Nálunk ha hétvégén 1/2 10-kor reggelizik a család, akkor előfordul, hogy délután 3-kor ebédelünk és bizony előfordult már, hogy a mit főzzek kérdésre az volt a válasz: paprikáskrumplit.

Most annyit tudtam, hogy minestrone leves lesz az első fogás, aztán közmegegyezés született a másodikról is: egy igazán könnyű rakottkrumplira éheztünk meg. Könnyű mint étel és könnyű elkészíteni is.

A megpucolt krumplit karikára vágtam, besóztam, kicsit állni hagytam, majd egy kivajazott tűzálló tálba leraktam egy réteget (nem egy sort, mert az úgy nagyon vékony lett volna), aztán rápakoltam darálthúst, amit sóval, borssal, fokhagymával és egy kis zsiradékkal előzőleg összekevertem, megint krumplit és egy tejszínnel felturbózott besamelmártással jó bőven megöntöztem. Alufólia alatt megpuhult, akkor kapott egy jó nagy adag reszelt füstölt sajtot és pirosra sütöttem. Voilá, nem csalás, nem ámítás, húsos is, könnyű is, és csúszott utána a fánk! :)

A nagy klasszikus a palacsinták között, mindenki kedvence. Gulyásleves, babgulyás után kötelező fogás.

Így készül nálunk:

a palacsintatésztához két tojást felverek robotgéppel egy csipet sóval, kiskanálnyi kristálycukorral, fél deci tejszínnel, kb. 3 evőkanál liszttel és annyi szénsavas ásványvízzel, hogy hígabb palacsintatészát kapjak. A tejszín miatt kissé franciásabb a palacsinta ízvilága (bár a sütése picit nehezebb). Tejet általában nem használok, mert nem nagyon szeretjük, de természetesen tejjel + szódavízzel is készíthető.

Állni hagyom a kikevert masszát 20-30 percig, mégpedig azért, mert a lisztszemek így kissé megduzzadnak és finomabb lesz a tészta.

Állás után ismét átkeverem a nyers tésztát (szükség esetén még lehet hígítani), majd forró sepenyőben pici olajban egyenként megsütöm a palacsintákat: kb. 11-12 darab lesz ebből a mennyiségből.

A túrótöltelékhez a fél kiló jó minőségű félzsíros túrót krumpinyomóval áttöröm, hozzáadom egy tojás sárgáját, egy vaniliás cukrot, két evőkanál porcukrot, egy vaníliás krémtúrót (a piaci tejárustól), egy citrom frissen reszelt héját - ami a pikáns ízét adja meg, végül a tojás felvert habját is belerétegezem óvatosan. Természetesen mazsolát is lehet hozzátenni - de ez most kimaradt egy mazsolakerülő miatt.

A félig-meddig kihűlt palacsintákat jó bőven megtöltöm a túrós töltelékkel.

Fogyasztás előtt fóliával lefedve átmelegítem és házi sárgabaracklekvárral tálalom. Nagyon finom juharsziruppal meglocsolva is vagy áfonyalekvárral, vagy amivel akarjátok...

A surströmming svéd különlegesség, a bátrak eledele. A sur savanyút jelent, strömming névvel pedig a Balti-tengeri heringet illetik. Illata több mint iszonyatos. „Mint aki halkan belelépett.”

Ennek ellenére vannak, akik szeretik, és minden év augusztusában lakomát ülnek a tiszteletére.

Régen hiánycikk volt a só. A májusban kihalászott, nagymennyiségű strömmingnek megmutatták azt a keveset, ami kéznél volt, és hordóstól beásták a földbe, ahol megerjedt. A heringet - azaz a strömminget - újabban pontosan megszabott töménységű sóoldatban erjesztik. A félig kész terméket konzervdobozba zárják, ahol a hering tovább folytatja önpusztító tevékenységét. A belső nyomástól enyhén deformált konzervdobozokat augusztus vége felé szokás kinyitni. Ilyenkor még a halakat máskülönben kedvelő macskák is eltűnnek a környékről, és csak akkor kerülnek elő, amikor a penetráns bűz már elillant.

Rothadt részét eltávolítva, gondosan megtisztítva, főtt krumplival, sok-sok hagymával és tejföllel összekeverve, kemény kenyéren, vagy vajas vékonykenyérbe göngyölve, minden teketóriázás nélkül szokás bekapni.

Fogyasztásához a snapsz, mint hatékony öblítő meg zsibbasztó nemcsak ajánlott, hanem kötelező is. A surströmmingre, mint főszereplőre, gurmévacsorát is lehet komponálni. Az erjesztett heringből készített egyik különlegesség, a vodkás-halas turmix az enyészeten kívül másra nem emlékeztet.

„Kisarnold² iskolájába kilenc év alatt csak egyszer hívtak be” - írja Zita néni „A svéd sushi” című szösszenetében. „Akkor sem ő volt a hibás, de hát demokráciának kell lennie. Egy elvesztett jéghokimérkőzés után osztálytársai bosszút akartak állni a párhuzamos osztály tanulóin.

A szünetben kifutottak a közeli boltba, vettek egy vörös-arany színben pompázó, kellően dagadt surstömming konzervet, és becsengetés után a folyosón meglékelték. Gázálarc hiányában a hangosan szörcsögő doboz kezelhetetlenné vált, ezért kapásból bevágták a szemétledobóba, ami egészen véletlenül a szellőztetőrendszer kürtőjének bizonyult... Aznapra ki kellett üríteni az iskolát.

Arnold ezt annyira mulatságosnak találta, hogy végigvigyorogta a szülői értekezletet. Az úton hazafelé elmesélte, hogy miért. „Árvadász” anyósom is vásárolt az aránytalanul olcsó konzervből. A sípolva kitörő, orrfacsaró bűz rettenetesen meglepte. Hiába a kapitalizmus, vannak még hibák. Másnap első dolga volt visszavinni a „romlott árut” a boltba. Kezében a többszörösen bebugyolált, de mégis sóhajtozó csomaggal felszállt az autóbuszra. Apránként mindenki arrébb húzódott, ezért a második megállónál szégyenkezve leszállt. Hazagyalogolt, vette az ásót, és a bűzbombát elásta a ház mögötti erdőben.”

²) Kisarnold a szerző fia, szerepel Hegedűs Zsolt Arnold egy napja c. kötetében.

Köszönet a Stockholmban élő Hegedűs Zsoltnak, amiért hozzájárult posztjának nálunk történő újraközléséhez és Benikuty fedőnevű barátunknak, amiért fellelte és megszerezte számunkra ezt a különleges írást!